Átállt szovjet katonák 1956-ban

B. Molnár László írása Domonkos László hiánypótló, szovjet katonákról írt új könyvéről a moszkvater.com oldalon.

Voltak-e, és ha igen, akkor hányan azok a szovjet katonák, akik életük kockáztatásával a magyar szabadság ügye mellé álltak. Ezt a kérdést feszegeti Domonkos László nemrégiben megjelent új könyve. Megnyugtató, biztos választ nem kapunk erre a kötetben.

Ahogy azt maga a könyv szerzője, Domonkos László írja új, hiánypótlónak is nevezhető kötetének a fülszövegébe, a magyar szabadság ügye más nemzetek fiait is magával ragadta. Az 1956-os forradalom és szabadságharc során átállt szovjet katonák sorsát kutatva az író arra az álláspontra helyezkedik, hogy a szovjet hadseregből nem kevesen – kutatásai alapján néhány tucat, a számuk vélhetően a százat sem éri el – voltak olyanok, akik a magyar ügy mellé álltak, magukénak érezték népünk mindent elsöprő szabadságvágyát.

„Döntésükért természetesen súlyos árat fizettettek velük. De mert „velünk voltak”, hozzánk tartoznak. Illő tehát, hogy megemlékezzünk róluk”

– zárja sorait Domonkos László. A könyvet a figyelmünkbe ajánló Alexa Károly konkrétan legendáriumnak tartja a könyvet, amely a forradalmat leverő szovjet sereg magyar oldalra átálló harcosainak a története. Ugyanakkor leírja, hogy a könyvet áthatja valami „civil fesztelenség”, amely arra törekszik, hogy hagyja azt, miszerint a maga szerzői kíváncsiságát leképezze az olvasói izgalom. És amikor valaki kézbe veszi, és kellő figyelemmel elolvassa ezt a majd 200 oldalas művet, rájön, Alexa Károlynak igaza van.

„A könyv szerzője alapos kutatást végzett a témával kapcsolatban, ráadásul igencsak gazdag, és ami a leglényegesebb hiteles az a szakirodalom, melyet felhasznált a munkájához”

A szovjet hadseregben tapasztalt állapotok feltárása – például az öreg katonák uralma, a gyedovcsina bánásmód –, a fizikai és pszichikai, majd az ideológiai kiképzések bemutatása például magyarázatként tűnik fel a könyvben arra, hogy vajon miért is szerettek itt szolgálni a szovjet katonák, miért is szerethették meg hazánkat, az itt élő embereket. Ugyanis Domonkos László tökéletesen állapítja meg, a szovjet hadsereg tagjai igenis emberek voltak. Nagyon is azok.

Több forrást idézve – köztük talán a szovjet honvédelmi minisztérium által 1991-ben közzétett adatok a legmérvadóbbak – a szovjet hadsereg teljes vesztesége 669 elesett, 1541 sebesült és 51 fő eltűnt, köztük 2 tiszt. Ennek ellentmondanak a nyugati kutatók adatai, amelyek szintén megtalálhatóak a kötetben. Például az ENSZ tényfeltáró bizottságának a jelentése, amely – idézve a szerzőt – „a bizonyítékok részletes vizsgálata, a dokumentumok tárgyilagos elemzése és nem kevesebb, mint 111 tanú meghallgatása után”

„mintegy 7 ezer főben állapítja meg az orosz veszteségeket”

Gosztonyi Péterre is sűrűn hivatkozik Domonkos, és a szovjet veszteségeknél említi meg, hogy a hadtörténész szerint 285 szovjet tank és páncélozott jármű pusztult el vagy szenvedett súlyos sérülést a magyarországi, főleg budapesti harcokban. Na, most, a november 4-i, második szovjet támadáskor bevetett T-54-es harckocsik, valamint a korábbi harcokban részt vett T-34-es tankoknak is négy katonából állt a személyzete. Ebből levont következtetés alapján a szovjet katonai veszteség csak az elhunytakban bőven több mint az oroszok által kiadott veszteségi lista. Hogy melyik állhat közelebb az igazsághoz? Nos, vélhetően az utóbbi. Legalábbis a matematika törvényei szerint.

„A kötetben Domonkos azt állítja, hogy az 51 eltűnt katona a magja azoknak, akik átálltak a felkelők oldalára”

Maga a szerző a könyvben leírta, és később az Inforádiónak adott interjújában elmondta, nem volt olyan sok szovjet katona, aki ténylegesen átállt vagy dezertált az alakulatától. Ennek számát alig száz főben állapította meg, ugyanakkor hozzátéve, jelentős hányaduk elesett a november 4-én kezdődött harcokban. Azt Domonkos is legendának tartja, hogy nyugatra szöktek volna, viszont különböző visszaemlékezésekre hivatkozva azt állítja, akiket elkaptak, azokat többségükben kivégezték, vagy a szerencsésebbeket a Gulágra száműzték. De az egészen biztosan kijelenthető, hogy a második támadás alkalmával bevetett szovjet alakulatokból már szinte senki sem fordított hátat saját katonatársainak.

„A kötet szerzője szerint három dolog motiválhatta a felkelők mellé álló, vagy dezertáló, tisztjeivel konfrontálódó szovjet kiskatonákat”

A legfontosabb a kárpátaljai származás, hiszen a hadsereg felvonulási területe volt a főleg magyarok lakta terület. A kötetben egy szovjet katona, a név szerint is megemlített Lukács Mátyás esete támasztja alá a fentiek igazságtartamát. Aztán a forradalmárok és az emberek érzelmi hatásai a róluk hamis képet kapó katonákra. Míg harmadik motivációnak a nemzetiségeket említi, és ebben leginkább egy Máthé Imre nevű, akkori egyetemista visszaemlékezéseire alapozza a megállapítását. A keleti pályaudvarnál harcoló Máthé későbbi vallomásában elmondta, hogy a 150 fős egységében az október 28-i harcokat követően nem kevesebb, mint 4 üzbég, 17 kirgiz, 14 kazah, 5 mari, 1 komi, 13 ukrán, 4 orosz, 1 mongol, 2 csuvas és 2 belarusz volt – azaz 63 szovjetunióbeli. Hogy ebből mennyi volt az előző napokban átállt szovjet katona, arról nem találtunk utalást a könyvben.

„Domonkos is bemutatja a Gosztonyi Péter által a köztudatba már beégetett szovjet hőst, Mihail Gregorics Akopjant.

Az örmény származású őrnagyot, aki már október 24-én elszökött a saját alakulatától, és a felkelők oldalán előbb agitált a szovjet katonák meggyőzésében, majd fegyveresen is harcolt a november 4-i támadást követően. Akopjan halálával kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Gosztonyi szerint az örmény őrnagy másik három átállt szovjet katonával és négy magyar felkelővel átverekedték magukat Budára, ahol aztán az óbudai Schmidt-kastély védői között haltak hősi halált november 8-án vagy 9-én.

Szőcs Géza kutatásai alapján november 7-én, a Bécsi úton halt meg Akopjan a szovjetekkel vívott tűzharcban, míg Szigethy Gábor egy Gulágra elhurcolt magyar beszámolójára alapozva azt állapította meg, hogy a szovjetek elfogták az őrnagyot, és november 4-én este kivégezték. Ugyanakkor például Horváth Miklós hadtörténész közölte a könyv szerzőjével, hogy ilyen nevű szovjet tiszt – örmény származású őrnagy – nem szerepel az 1956-ban, Magyarországon elhunyt szovjet katonák listáján. Ugyanakkor Bill Lomax angol történész valós személyként írja le könyvében Akopjant…

„Domonkos több korábbi visszaemlékezést, vallomást is idéz szó szerint, amivel bizonyítottnak látja, láttatja azt, hogy a szovjet katonák igenis fogékonyak voltak a felkelőkkel való összefogásra”

Többnyire nevek nélkül emlékeznek vissza az átállt katonákra, ugyanakkor egy Ványa nevű orosz kapitányt név szerint is megemlítenek, aki Oltványi László kutatásai alapján a pesterzsébeti, soroksári harcokban vett részt a felkelők oldalán, és aki november 8-án veszthette el az életét egy repeszgránáttól. Ványa kapitányt a pesterzsébeti fiúgimnázium kertjében temették el – legalábbis Oltványi szerint.

„A könyvben két helyen jelenik meg olyan adat, ami azt próbálja bizonyítani, hogy voltak olyan szovjet alakulatok, amelyek egységesen átálltak a magyar forradalom és szabadságharc oldalára”

Ilyen például Gosztonyi kutatása, miszerint a gyöngyösi laktanya valamennyi orosz katonája átadta a fegyverét a felkelőknek, hogy nem hajlandók a magyarok ellen harcolni. A másik ilyen eset Tökölön játszódott le, ahol a régi szovjet helyőrség tagjai – Szent-Iványi Domonkos visszaemlékezési alapján – komoly tűzharcot vívtak az újonnan érkezett szovjet hadtesttel.

„A könyvnek nagy előnye – ugyanakkor ez a hátránya is -, hogy rengeteg olyan visszaemlékezésre alapul, amelynek hitelessége több esetben megkérdőjelezhető, vagy konkrét nevek hiánya miatt a legendák világának tekinthető”

Domonkos kötetétől éppen emiatt nem várhatja senki, hogy pontos számokat ír le arról, ténylegesen hány szovjet katona harcolt a felkelők, a magyar szabadságért küzdők oldalán. Ugyanakkor igenis helye van az 1956-os eseményekkel, a forradalommal és szabadságharccal foglalkozó kötetek sorában, hiszen olyan témában próbál meg eligazodni – és egyben iránytű lenni az olvasók számára –, amelyről mindenképpen illő beszélni és megemlékezni.

A kötet megvásárolható webshopunkban.

(Fotó: Fortepan/Nagy Gyula)