Békés Márton: „Magyar konzervativizmust csak magyar konzervatívokkal lehet csinálni”

Békés Mártonnal, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójával új könyve apropóján beszélgetett a hajonaplo.ma munkatársa.

A lemaradás előnye

– Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy a kontinens nyugati és keleti fele közötti értékolló az elmúlt harminc évben egyre jobban szétnyílt, valamint hogy a nyugati jobboldal elbizonytalanodott. Ennek kapcsán kérdezem, hogy miben is áll a nyugati konzervativizmus hanyatlása, mit veszített el?

– A nyugat-európai jobboldal, nézzük csak meg például az Európai Néppárt eszmeileg kilúgozott képviselőit, valóban nincsenek túl jó bőrben. Ennek oka, hogy szaladnak a világ után, és értékmentes, sőt a neoliberalizmussal, multikulturalizmussal kollaboráló politizálást folytatnak. A konzervativizmus magját – állam, nemzet, család, munka, hagyomány – feladni látszanak, amikor egyre kényszeredettebben próbálnak hasonulni a világhoz. Ez a politika azonban nem lehet népszerű, hiszen ugyanazt a terméket kínálják, amit a baloldali és liberális pártok – akkor pedig mi a különbség közöttük? Miután a neoliberalizmus felfalta a baloldalt, gondoljunk csak az úgynevezett „harmadikutas” szociáldemokráciára, most a jobboldal hódol be neki, legalábbis Nyugaton. Ezzel szemben a közép-európai jobboldal, de például a bolgár vagy az olasz is, hű a célkitűzéseihez, és egy közösségelvű, nemzeti alternatívát kínál.

– Miből ered ez az eltérés Nyugat és Kelet között?

– Van itt egy történetpolitikai probléma, ami nemcsak a nyugat-európai konzervativizmusról szól, hanem a tőlünk nyugatra fekvő államok teljes szellemi perspektívájáról. Harminc évvel ezelőtt ugyanis, amikor Közép- és Kelet-Európában megtörtént a rendszerváltoztatás, a térség országai ráébredtek arra, hogy a legfőbb erőtartalékuk abban rejlik, amitől hosszú évtizedeken keresztül megfosztották őket: a nemzetben, a nemzeti kultúrában, a nemzeti hagyományokban, a nemzeti összetartozás tudatában. Ugyanebben az időben viszont Észak- és Nyugat-Európában már kezdtek átlépni – ahogyan Jürgen Habermas mondja, sajnos helyesen – egy „posztnemzeti állapotba”, és így Európa két fele között aszinkronitás alakult ki. Ott, Nyugaton a XX. század második felének nagy eseménye 1968 volt, annak minden kulturális következményével együtt, nekünk itt, Európa kellős közepén pedig a nemzeti önrendelkezés 1989-es kivívása. Nagy különbség!

Számunkra történelmi okokból kifolyólag adott a lemaradás előnye, vagyis az, hogy a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra alatt egyszerűen kimaradtunk abból a haladásból, amelyen a Nyugat keresztülment. Ezt Szolzsenyicin híres-neves harvardi beszédében úgy fogalmazta meg, hogy az itteni népek az elnyomás miatt folyamatos ellenállásban voltak, Nyugaton viszont a jólét ellankasztotta az ösztönöket. Most már tudjuk, hogy ez az ellenállás komoly felhalmozást jelentett számunkra, s hatása a mai napig tart. Közép- és Kelet-Európában a nemzeti perspektívájú jobboldal ma is azt védi, amit 1989-ben visszanyertünk: szabadság, függetlenség, szuverenitás, önrendelkezés.

– Ezek szerint politikai döntés volt a jobboldali pártok részéről, hogy inkább futnak a trendek után, mintsem programmá tennék a nemzetállam védelmét?

– Ez egy lejtő, amin lefelé visz az út, bár a nyugati fősodratú jobboldali erők között nem sokan vannak, amelyek igyekeznének megállítani az egyre gyorsuló haladást rajta. Közép-Európában is létezik ugyanez a lejtő, de úgy tűnik, hogy nekünk sokkal több erőtartalékunk van felfelé kapaszkodni.

– Ez az erőtartalék pedig ebből, a lemaradás előnyéből fakad?

– Pontosan! Évtizedekig feszült a rugó a kommunizmus szorítása alatt, nekünk e régióban nemzeti érdekeinket, identitásunkat kellett védenünk. Ez a társadalom tudatában, kulturális alrendszerében észrevétlenül megmaradt. Például nekünk, magyaroknak a forradalom élménye 1956-hoz kötődik, amikor a nemzet és a demokrácia egymásra talált. Nekünk ez a lelki aranytartalékunk, eredeti tőkefelhalmozásunk. 1956-ból lett 1989, már csak szimbolikusan is, elég, ha a lyukas zászlóra és az újratemetésre gondolunk. A rendszerváltoztatás programja – húszévnyi eltérítése után – 2010-től kezdve érhetett célba, amely után egy új, a nemzeti önrendelkezést végre megvalósító rendszer épülhet.

Hazai alapanyagból magyar megoldást

– Ennek fényében Magyarországon vagy a tágabb közép- és kelet-európai térségben egy újfajta konzervativizmus van kialakulóban? Mennyire hasonlít ez a klasszikus értelemben vett konzervativizmusra?

– A konzervativizmus eszmetörténete nem különösebben érdekes dolog, úgyhogy ebbe talán ne is menjünk bele. Elegendő az, hogy Edmund Burke és kortársai (De Maistre, De Bonald, Chateaubriand, Adam Müller) óta van egy kétszázharminc éves, nagyon széles merítésű európai szöveghagyomány, nemes, veretes szövegekkel. A konzervativizmus eszmetörténetén belül azonban, úgyszólván kezdettől fogva, kialakult egy angolszász dominancia, annak mintegy magától értetődőségének, nyelvileg szép megfogalmazásának és Angliában nyomon is követhető zavartalan működésének köszönhetően. Ez a dominancia azonban mintha elmúlóban lenne. A konzervatív ember számára persze kedves, hogy a ködös Albionban 1688 óta nem történtek forradalmi események, vagyis nem volt hagyományszakadás. Magyarországon ellenben az I. és a II. világháború végét is hosszas felfordulás követte: 1918 és 1921 között forradalom, államcsíny, ellenforradalom, országcsonkítás, restaurációs kísérlet és detronizálás történt, 1944 és 1949 között pedig kettős megszállást, nyomában egy nyilaspuccsot és egy kommunista hatalomátvételt, vallási, etnikai és vagyoni alapon elkövetett tömeggyilkosságot, kitelepítést, jogfosztást szenvedtünk el. A XX. század során elveszett ezeréves országunk, ezeréves államformánk, nemzeti függetlenségünk és társadalmunk békéje. Nagy-Britanniában viszont évszázadokon keresztül semmi nem változott: ez egy tankönyvi konzervativizmus számára kedvező adottság, mi viszont nem angolok vagyunk és nem egy könyvtárban élünk. Magyarok vagyunk, aztán közép-európaiak, végezetül Európa kontinentális részének lakói. Más a történelmünk, a történeti tapasztalatunk.

– A klasszikus angolszász konzervativizmus tehát nem is adaptálható itthon?

– A konzervativizmus történeti iskola, historiográfiai gondolkodás, a megelőző hagyományok védelmezését feladatának tartó ösztön és a világhoz való hozzáállás módja. Ezért természetesen tanulhatunk az angolszász konzervativizmustól, de nekünk a saját problémáinkat kell megoldanunk, saját hagyomány alapján, mégpedig itt és most. A közép- és kelet-európai népek ugyanabban a cipőben járnak, így rokon problémáink és hasonló vonású konzervatívjaink nem Angliában, hanem Szerbiában vagy Lengyelországban akadhatnak. Gondolati gyökereink vagy, ahogy Németh László mondta, ebből táplálkozó „tejtestvéreink” arrafelé találhatóak. Tetszik vagy sem: nem vagyunk britek és nem is leszünk, de ne is legyünk! Magyar konzervativizmust csak magyar konzervatívokkal lehet csinálni. Hiába nézzük bámulva a brit örökséget, a burke-i iskolát, de ha már mindenképpen előképek után kutatunk, akkor – éppen elhelyezkedésünk, történelmünk, kultúránk miatt – az angolszász konzervativizmusnál erőteljesebb, harapósabb konzervatívok után kell néznünk. Ilyen volt Chateaubriand, ilyen volt De Maistre és ilyen volt Dosztojevszkij is. Nem szeretném, ha bárki félreértene: az angolszász és a kontinentális konzervativizmus különbsége nem normatív, nem arról van szó, hogy az egyik jó, a másik meg rossz. Ezek nem versenytársak, hanem két külön történeti helyzetre két külön megoldást kereső gondolati iskolák.

Mégis, nincs haszontalanabb dolog ma egy anglofil közép-európai, adott esetben magyar konzervatívnál, aki Britanniát álmodik a Duna-partra. Mivel a konzervatív ember saját nemzete történelméből és ősei tapasztalatából indul ki, szükségképpen csak önelvű és hazai lehet. Így hát nekünk a saját gondjainkat, ha már konzervatívak vagyunk, a saját elődeinken, az ő írásaikon, adott korban tanúsított viselkedésükön és képviselt gondolataikon keresztül kell megközelítenünk. A szellemileg önálló magyar konzervatív programot Tőkéczki László fogalmazta meg kiválóan, amikor a következőt írta: „A konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a politikai megújuláshoz, nem szükséges a kétségbeesett szellemi importtevékenység”, hiszen „egykori elődeink nagy részben a mi gondjainkkal is küszködtek”. Ha valamit kézbe akarunk venni, akkor ott van Dessewffy Aurél és Széchenyi, Asbóth János és Réz Mihály, Geőcze Sarolta és Tisza István, Bethlen és Tőkéczki.

Eljövendő konzervativizmus

– Tehát a közép- és kelet-európai konzervativizmus a népeket ért támadások miatt sokkal inkább nemzetcentrikusabb és a nemzeti identitás megőrzésére helyezi a hangsúlyt. Az angol konzervativizmusban ez nem is volt kérdés, hiszen nem érte támadás a nemzetet. Az inkább a klasszikus értékek megőrzéséről szól?

– A klasszikus angol–brit konzervativizmus – hogy ezúttal igazán rosszat mondjak rá – birodalmi, nemzetek feletti igényű. A magyar, lengyel, szerb konzervatív gondolkodás – merthogy ilyenek is vannak – viszont nemzeti, hazai, kulturalista. Ezek harcai a nemzetként való megmaradásra és a nemzetállam védelmére összpontosítanak ma is.

– És itt, Közép-Európában a nemzeten túl miért éppen az állam és a családok lettek az új jobboldaliság alapértékei? Vannak más értékeink is?

– Elsősorban azért, mert az ezek elleni támadások a legerősebbek és az identitásunkat is leginkább támadók. Másrészt, az angolszász konzervativizmussal szemben, amely inkább individualista, a kontinentális, pláne a közép-európai változat, benne a magyarral, közösségelvű. A védelmezett közösségnek a legtágabb horizontú megvalósulása a kereszténység, a földrajzilag leginkább megfogható tájéka a haza, kulturálisan a nemzet, legkisebb egysége pedig a család. Ehhez képest az angolszász konzervativizmus óceánon túli ága, az amerikai konzervativizmus például kifejezetten individualista, sőt léteznek olyan irányzataik is, a libertáriusok, akik egészen az egyénre hagynának mindent, sőt az anarchizmussal kacérkodnak. Ez tőlünk teljességgel idegen. A közép-európai és benne a magyar konzervativizmus mindig is közösségelvű volt: errefelé a nemzet az, amelyet megőrizni, konzerválni kell; ennek a közösségnek az abroncsa az állam, amely szintén megóvandó. Az állam persze nem önmagáért van, hanem a nemzet megmaradásának eszközrendszere. A közösség legkisebb, molekuláris egysége a család, ami egyben erőteljes konzervatív metafora is, amelyben megjelenik a kötődés, a hagyományátadás, a transzgenerációs örökség továbbvitele.

Van egy „eljövendő konzervativizmus”, egy kialakulóban, felsejlőben lévő új konzervatív gondolkodás. Az angolszász konzervativizmus megjelenésétől a neoliberális világrend – napjainkban tapasztalható – problémássá válásáig, tehát több mint kétszáz évig a konzervatív gondolkodáson belül „túlérvényesült” az egyénközpontú felfogás, most viszont elkezdődhet egy másfajta konzervatív gondolkodás, amely kontinentális, sőt annál is inkább közép-európai lehet. Ennek fókuszában a független nemzetek és államaik megerősítése áll majd, család- és munkaközpontú, közösségelvű felfogással.

– Az amerikai konzervativizmus kapcsán az elmúlt években megfigyelhető, hogy ott is egyre inkább előtérbe került a klasszikus családmodell és a nemzetelvűség.

– Igen, ez az úgynevezett „nemzeti konzervativizmus”. Vegyük figyelembe, hogy az Egyesült Államokban a nemzeti konzervativizmus irányzata részben a Trump-adminisztráció sikere volt, eredői között pedig ott találunk a birodalmiság elutasításától kezdve az America First típusú nacionalizmus feléledésén át a neoliberális-globális világrend elleni jobboldali lázadásig sok mindent. Ennyiben tehát, időben biztosan, az amerikai nemzeti konzervativizmus kullog a magyar jobboldal után, amely kezdettől fogva nemzetállami, közösségelvű, a neoliberális rendszert elutasító volt. Amíg ez a fajta új, nemzeti konzervativizmus Amerikában komoly gondolati innováció volt, addig Magyarországon ezt nem kellett feltalálni, pláne nem importálni, mert mi, magyar jobboldaliak mindig is nemzeti konzervatívok voltunk… Az Egyesült Államokban nagyon sok intellektuális erőfeszítést, a megelőző neokonzervatív komplexum lebontását és a korábbi konzervatív hagyomány újraolvasását igényelte, mire eljutottak a nemzeti konzervativizmusig, miközben egyesíteni kellett a tagállami területhez kapcsolódó konzervatív hagyományokat, valamint levetkőzni az amerikai birodalmiság csábítását. Nagy öröm Európából látni, hogy az amerikai konzervativizmus a Trump-érában ekkorát fejlődött, de ezt nekünk nem kell tőlük eltanulnunk – ezt ők tanulhatják el mitőlünk.

– Ez lett volna a következő kérdésem: ez a fajta konzervativizmus innen jutott oda?

– Amikor Steve Bannon, Trump 2016-os kampányának egyik kulcsfigurája 2018 májusában Magyarországon tartott előadást a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány hívására, akkor azt mondta, hogy „Orban was Trump before Trump”, vagyis Orbán Viktor már jóval Trump hatalomra kerülése előtt azt akarta, amit ő. Erről tehát ennyit. Mi nem transzamerikaiak vagyunk, nem az amerikaiak csatáit és vitáit kell megvívnunk, mi magyarok vagyunk. Nagy szimpátiával kell figyelnünk a nyugati országok talpra állási kísérleteit, miközben segíthetjük is őket, és ugyan a módszereket tekintve van mit tanulnunk tőlük, de gondolati téren Magyarország az új jobboldal vezető ereje.

– Tehát az új, eljövendő konzervativizmus mögött van egy komoly elméleti munka is. Pedig úgy is tűnhet, hogy ez pusztán egy, a politikai küzdelemben kikristályosodó mozgalom.

– A különböző eszmék nem léteznek politikai valóság nélkül, hiszen az eszmék nélküli politizálás elvtelenséghez vezet, a politikai végeredmény nélküli gondolkodás pedig nem több üres ideologizálásnál. A széplelkű konzervatívkodásnak sok értelme nincs. Ráadásul, ha minden harmadik szavunk az, hogy „konzervatív”, azzal még nem lehet választást nyerni. Különben is, ahogyan Bethlen István mondta, „a konzervativizmus nem pártprogram, hanem módszer”. Értelmetlen anakronizmus volna egy tisztán konzervatív párt alapítása, főleg, hogy az a kormányzati cselekvés, ami ma Magyarországon van, a maga határvédő munkájával, nemzetstratégiai lépéseivel és családközpontú felfogásával, önmagában konzervatív. Természetesen a gondolati előkészítés, a hosszú távú ideológiai munka nem spórolható meg: az államvezetésben gyakorlatilag is használható politikai elvek és a hatékony kormányzati cselekvésre váltható társadalomfilozófia kidolgozása nagyon fontos. Nincsenek ártatlan gondolatok, a nap végén meg kell valósítani őket.

A történelem nem ért véget

– Mekkora hatása lehet a közép-európai új konzervativizmusnak? Befolyásolhatja, alakíthatja, helyére rázhatja-e az európai gondolkodást? Az Egyesült Államok kapcsán arról volt szó, hogy oda már eljutott ez a szél, de Európában vajon van-e ennek valamiféle jövőképe?

– A közép-európai országokban, és most különösen a V4-ekre, Szerbiára, Szlovéniára gondolok, mind jobboldalinak mondható kormányok vannak hatalmon. Amennyiben ezek a közép-európai országok stabilak és sikeresek tudnak lenni, és szövetségüket szorosabbra képesek fonni, akkor a mögöttük álló nagyon sokféle, de mégiscsak közösségelvű gondolat is sikeres tud lenni. Ha a jobboldal a politikai cselekvő, a konzervativizmus pedig az elméletért felelős, akkor ezek kölcsönösen egymásra vannak utalva, s mindenkinek a saját területén kell elvégeznie a maga munkáját.

– Nyugat-Európában az elmúlt években lehetőség lett volna arra, hogy a nemzeti konzervativizmus komoly áttörést érjen el. És bár voltak erre mutató jelek, 2020-ra úgy tűnik, hogy ennek a nemzeti jobboldaliságnak nem sikerült gyökeret vernie.

– A 2010-es évek volt a lázadás évtizede, főbb fordulópontjai a 2010-es magyar választás, majd annak 2014-es és 2018-as megismétlései, a 2015-ös lengyelországi fordulat, és 2016-ban a brexit-népszavazás kimenetele, valamint Trump megválasztása voltak, olyan eseménysorozatokkal, mint a migráció ellenzése és a szuverenista pártok felívelése, például Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban vagy Németország keleti felében. Az évtized középső és harmadik harmadában úgy tűnt, hogy a nemzeti konzervativizmus és a globális erők – melyeknek része a „nyílt társadalom” és a migráció erőltetése, az európai föderalizáció – küzdelméből előbbi jöhet ki győztesen, de aztán a 2019-es EP-választás patthelyzetet eredményezett, most pedig itt a koronavírus-járvány, amely egy hegeli „ész csele” folytán lehetőséget adhat a nemzetállami érdekérvényesítésre, de a globális világrend restaurációjára is. Nem ért tehát véget a történelem: a globális Régi Rend és a nemzeti Új Erők között folytatódik az elkeseredett harc. Jelentős változások folynak jelenleg is, a „színes forradalmak” élesztgetése és Joe Biden kormányra készülődése egyszerre zajlik azzal a folyamattal, amikor is a harctér egyre inkább átkerül az Európai Unióba. Könnyen lehet, hogy a 2010-es évek nem a meccs első félideje volt, hanem csak a kezdőrúgás.

(Forrás: hajonaplo.ma)