A szabadságról, másképp

Schmidt Mária könyve nekem a szabadságról szól. A szabadságról, másképp. Galló Béla írása a Mandiner című hetilapban.

Szabad csak az, aki értve-érezve az emberi létezés eredendő, metafizikai korlátait, a megőrzés és a továbbadás önkénteseként él, s a korlátlan önmegvalósítás délibábja helyett az önkorlátozást gyakorolja.

Marx, aki eleve megbélyegezte a metafizikát, a szabadság lényegét a történelmi szükségszerűség felismerésére szűkítette, s úgymond tudományosan – ellentmondást nem tűrve – kijelölte, mi a szükségszerű.

Társadalmi főhősének a haladó értelmiség által vezérelt proletariátust választotta, s noha utódai, a mai haladárok már csupán proletárpótlékokat (lmbtq, BLM stb.) mozgósíthatnak a körvonalait vesztő Proletár helyett, ettől még a történelem célirányos, progresszív mítoszához tartják magukat. Persze fertőtlenítik Marx tőke ellenességét, sőt a tőke apológiáját hirdetik, ami látva a világ állapotát, pontatlan diagnózis. S kiiktatnának minden releváns tőkekritikát is, ami pedig – társadalmilag – indokolt volna.

A régi és mai haladárokban közös viszont agresszív mivoltuk. Ők a történelem tutifelelősei, a „tudjuk, merjük, tesszük” önhitt, egymás által felkent nagyokosai. Egykori – jobb sorsra érdemes – értékeiket felvizezik, legyenek bár liberálisok, harmadik utas szocdemek vagy kereszténységüket feladó konzervatív progresszorok.

A 21. században ők és a klasszikus értékeiket őrző maradárok közt húzódnak a nyugati szellemi frontok, s alighanem ez a legmélyebb civilizációs törésvonal is. A tőke korlátlan szabadságának öngyilkos valósága és az ember korlátlan önmegvalósíthatóságának hazugsága tejtestvérek: együtt adják ki azt a „korszerű” szemszögből úgymond kívánatos, lényegében mégis emberhiányos szabadságvíziót, ami ellen a maradároknak vállvetve kell harcolniuk.

Schmidt Mária széles merítésű, egyúttal mélyfúrású esszégyűjteménye már címével jelzi, hogy e harc folyik, nem dőlt még el, mi több: korszakhatáron vagyunk. Fejezetei sorra veszik a frontokat, mégpedig – miként azt értő utószavában Baczoni Dorottya írja – igencsak „kényelmetlen olvasmányként”. De nem azért kényelmetlen a könyv, mintha nem olvastatná magát, ellenkezőleg, nagyon is olvastatja.

Schmidt tudja: egy esszé akkor érdekes, ha úgymond megírták, s egy történészi szemmértékkel elemző műnél sem hátrány, ha a kisdiáktól a professor emeritusig mindenki élvezheti.

Kényelmetlensége éles, a progresszív világkép aspektusait ízekre szedő tartalmából fakad. Interaktív olvasója számára minden fejezetben kimutatja, hogy a progresszivitás hirdetése éppenséggel a 20. századi hidegháború viszonyain szocializálódott, annak előnyeit mindmáig élvező elit érdekeit szolgálja, s ez az elit – egyáltalán nem tehetségtelenül

– a manipulált énkábulat és a technobarbarizmus „szabadságát” kényszeríti a tömegekre. Itt fogalmazódhat meg az olvasóban a 21. század egyik szellemi-ideológiai paradoxona. Történetesen hogy a jövő kihívásait az eredendően hagyományokba ágyazódott, keresztény gyökereikhez hű klasszikus ideológiák sokkal inkább érzékelik-értik, mint a „felelős”, noha csak kivételezett pozícióikat féltő progresszorok.

Nem véletlenül mondják már a konzekvens baloldalon is egyre többen, hogy a világ a feje tetejére állt. Ma a haladárság a rendszer-apológiával egyenlő, s a maradárság lett rendszerkritikus.

Másként fogalmazva: a délibábok manipulatív kergetése vagy egyszeri életünk megőrzése s továbbadása – ez itt a kérdés.

Forrás: Mandiner

Szerző: Galló Béla