Harc a 21. századért

A 21. században a progresszív erők válnak a múlt foglyává, a konzervatívok viszont a jövő ígéretét hordozzák. Békés Márton történész-politológus recenziója a Látószög blogon.

„Század kialszik s új század lobban” – írta Ady az előző század elején. Az 1989 és 2001 közötti hosszú kilencvenes években az újabb századfordulót, amely ezúttal a 20. kialvását és a 21. fellobbanását jelentette volna, a globális elitnek sikerült prolongálnia. Ám a halasztás ellenére csakhamar elemi erővel tört ránk a felismerés, hogy beléptünk egy új évszázadba, sőt rövidesen az is kiderült, hogy „a 21. század nem a 20. század folytatása”. Ez utóbbit már Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója írja. Frissen megjelent könyvéből kiderül, hogy azé lesz századunk, aki ezt felismeri, és megtalálja a hozzá illő korszellemet.

KORFORDULÓN

Az I. világháború jó okot és alkalmat adott annak regisztrálására, hogy a világ változóban van. A jobbak tudták, hogy a hadászati forradalom egy globális társadalmi-gazdasági átrendeződés kísérőjelensége, amelyet a legjobbak kulturális végokokra vezettek vissza. Oswald Spengler máig visszhangzóan adta meg az alaphangot 1918–22-ben megjelent monumentális, kétkötetes művében, melynek A Nyugat alkonya címet adta. Az egyetemes válságérzés olyan erővel csapott le az európai értelmiségre, hogy a húszas–harmincas években egyenesen konjunktúrája volt az „alkonyat-filozófusoknak” (Hamvas Béla), akik egy új tudományágat, a válsággal foglalkozó krizeológiát művelték: értékválság, gazdasági válság, társadalmi krízis, tömegek lázadása.

Ennél jóval pozitívabb kifejezésként szerepelt 1920 és 1944 között a „korforduló” szó, amely akkor vált igen népszerűvé, amikor kitört az újabb világháború, amit megpróbáltak történetpolitikai kontextusba helyezni. Az Arcanum keresője szerint 1940-ben magyar nyelven már ötödével is többször írták le ezt a szót, mint ahányszor a megelőző húsz évben összesen. Használatában élen járt Kovrig Béla szociológus, aki az év során adta ki Korfordulón – Eszmék forrongása, új formák keresése az emberi együttélés mai válságában című könyvét.

Amint írta: „Korfordulóhoz érkezett az emberi együttélés egész mindensége, mert valamennyi tényező, amelynek hatásától az emberközi viszonyok alakulása függ, egyidejűleg hat a gyökeres változás irányában.” Ezek között számba vette az állam- és kormányzati formák viharos változását, azaz a királyi dinasztiák letűnését és helyettük a köztársaságok felemelkedését, azokon belül is a diktatúrák szaporodását, azokon belül pedig totális formájuk térhódítását; valamint az európai élet amerikanizálódását és a második ipari forradalom révén az önműködő gépek fokozottabb használatát. Ez utóbbi két jelenségről szó szerint így írva!

Kovrig könyvében minden megoldást számba vett, a szovjet tervgazdaságtól a fasiszta korporációkig, a portugáliai Salazar-rezsimtől a Roosevelt-féle New Dealig, és arra a következtetésre jutott, hogy „a gazdasági átalakulás természetesen új társadalmi szerkezetet vált ki és a gazdálkodás szellemiségének és életformájának alakulása megköveteli az ennek megfelelő államszervezeti formák kialakítását”. Ennek magyar vonatkozását sem hagyta figyelmen kívül: korszerű államrendet, szociális reformot és „keresztény nacionalizmust” javasolt. Ma is megfontolandó módon.

SZÁZ ÉV TALÁNY

1943-ban jelent meg Illyés Gyula – immár idézőjelek közé tett – Korforduló című verse, ezekkel a sorokkal: „törvényünk egy: bár haladok, nem változom”. Hasonló tartalmú megoldást javasol Schmidt Mária is új könyvében, amely az idei könyvhétre jelent meg Korszakhatáron címmel, és az elmúlt fél évtizedben írott esszéinek koncepciózus gyűjteménye.

A közel 450 oldalas kötet öt ciklusba rendezve világítja meg ugyanannak a kérdésnek a történeti, politikai, kulturális, európai és hazai oldalát. Vagyis azt, hogy az I. világháború kirobbanásától a Szovjetunió széthullásáig tartó szűk száz év (1914–1991) után következő negyedszázadban, 1991-től egészen 2016-ig berendezkedő egypólusú világrend és annak globális neoliberális gyakorlata, a maga amerikai demokrácia-exportjával, a szemünk előtt hullik szét. A Pax Americanaalkonyát paradox módon éppen két szilárdnak hitt angolszász bástyájának leomlása jelezte 2016-ban: előbb a Brexit, majd Donald Trump elnökké választása.

De mire az első végre-valahára megvalósult, addigra a birodalom már vissza is vágott: Trump helyett jött Biden. Aztán a koronavírus-járvány örve alatt a globális-föderális struktúrák (davosi Világgazdasági Fórum, Európai Unió, Soros-hálózat) bosszúja következett, végül pedig az orosz–ukrán háború nyomán elmélyítették Európa amerikai függésbe kerülését. Különösen igaz ez magára az unióra, amelyet az elmúlt tizenöt évben egyébként is válságok sorozata tartott pergőtűz alatt (gazdasági, migrációs, pandémiás, energetikai), án rendre mindegyikre rossz választ adott. Itt tartunk most, 2022 nyarán.

Rögtön az első, Világok harca című fejezet legelső, Új század, új világ című írásában választ kapunk korunk nagy kérdésére. Schmidt Mária úttörő megállapítása, amely jóval túlmutat egy mégoly széles történeti-szociológiai összefüggésrendszer horizontján is, úgy szól, hogy „a nyugati világ vezetőinek egy jelentős része minden erejével ragaszkodik a 20. században kialakított status quo megőrzéséhez”. Ez kettős akadályt jelent: az új század kihívásait nem értik, így válaszokat sem keresnek rájuk. Ehelyett görcsös igyekezettel akarják megőrizni azt, amit a régi világból ismernek, noha mindennél egyértelműbb, hogy „új korszak kezdődött, a régi rend szétkorhadt”.

A szerző szerint „az évtizedek óta hatalmon lévő neoliberális élcsapat, ami még az óvilágban, vagyis a hidegháború időszakában szocializálódott”, foggal-körömmel ragaszkodik az általa betöltött vezető posztokhoz, bevett intézményekhez és ósdi narratívákhoz. Közben pedig nem veszik tudomásul, hogy „jaj annak, akik kihull a Mából” – idézi egyetértőleg Ady verssorait. Ebből is érezhető a világfordulat, melynek révén a konzervativizmus a korszerű, a haladás pedig az elmaradott.

Második, nem kevésbé találó megállapítása úgy hangzik, hogy a transzatlanti elit 68-as alapítónemzedéke, azaz a mára hetven-nyolcan éves neomarxisták után következett a második generáció, vagyis a még most is aktív korú neoliberálisok élcsapata, amely „összeállt a technológiai óriáscégekkel, a fősodor médiájával, az egyetemi és akadémiai világgal, a globális cégekkel, a szórakoztatóiparral”. Az így megképződő nyugati uralkodó elit aztán kialakított egy olyan kulturális komplexumot, amely a hagyományos értékek 1968 óta tartó lerombolását még hatékonyabb eszközökkel képes végrehajtani: az LMBTQ-lobbitól a BLM-ig, a woke-nagyvállalatoktól az anarchista antifáig. E projekt célja, az esszéciklus címével élve, a megfosztás az alapoktól.

A múlt, ami elmúlt – szól a harmadik alapmegállapítást tartalmazó fejezet címe. Schmidt Mária ezekben a rá jellemző kíméletlen igazságossággal számol el a nyugati hatvannyolcasok itthoni szövetségeseinek örökségével. Ők nem mások, mint az eleinte lukácsista, majd reformista, aztán nyugatos-liberális „demokratikus ellenzék”, akikből 1989 után a posztkommunista restaurációt végrehajtó szocialisták felettes énje, azaz a szabaddemokrata értelmiség lett. A kötet szerzője sorra dekonstruálja életút-interjúikat, visszaemlékezéseiket, ellehetetlenítve ezzel, hogy még életükben felépítsék a Nagy Csapat mauzóleumát.

Az esszékből világosan kiderül, hogy 1968 óta létezik egy – nem is olyan látens – tudástranszfer és érdekkapcsolat, amely összeköti egymással a nyugati és a keleti poszthatvannyolcas, marxista-liberális hálózatot, mindegy is, melyik ideológiai jelzőjük elé tesznek éppen neo előtagot. Különösen, hogy itthonra is elmondható az, amit a transzatlanti elit tekintetében ír, vagyis hogy „minél jobban összeolvadt a poszthatvannyolcas marxista kulturális elit a neoliberális gazdasági és politikai uralkodó réteggel, annál érdekeltebbé vált a fennálló rend megőrzésében”. Míg azonban Nyugaton a hidegháború vége nem hozott ebben változást, addig a Vasfüggöny innenső oldalán mutatkozott volna rá igény, csakhogy nálunk az 1989/90-es rendszerváltoztatást – külső segítséggel – eltérítették s így befejezetlen maradt. Egészen 2010-ig, amikor a folyamat húsz év késleltetés után célba ért, és idehaza új politikai korszakba léptünk.

HATÁRKORSZAK

A Korszakhatáron egy olyan időszakról szól, amely két történeti korszak közé szorult – fő jellegzetessége éppen ebből fakad! Ez maga a határkorszak, egy már-már korszakká szélesülő időmesgye. A határkorszakban élve úgy érezzük, örökké korszakhatáron vagyunk, s valóban. Valami ilyesmiről írt annak idején Charles Baudelaire, amikor rögzítette, hogy a 19. század derekán „a nagy hagyomány elenyészett és az új eszmény még nem született meg”, és Schmidt Mária is erre utal, amikor „világrend nélkülivé vált világról” beszél.

Mindez abból adódik, hogy tart a csata, melynek tétje, hogy kié lesz az évtized, és ezzel ki szerez jobb pozíciókat ahhoz, hogy megnyerje egész évszázadunkat! A küzdelem tehát végsősoron a Zeitgeist meghatározásáért folyik. E hosszúra nyúlt átmenetben nyer értelmet számos kortárs jelenség, amelyre a kötet is kitér: a zöld flagellánsok felkerekedése, a metoo-zsarnokság, a kontinens keresztény gyökereitől való megfosztásának kísérlete, de a jobboldali „populista” mozgalmak sikere, a nemzeti hagyományok újjáéledése és a hazai illiberális fordulat is.

„A 20. század az övék volt, a 21. a miénk lesz” – írja Schmidt Mária. Már be is következett a változás, melynek eredményeképpen a progresszió erői váltak a múlt foglyává, a konzervatívok pedig a jövő ígéretét hordozzák.

Nekik köszönhetően olyan „ősin új” (Németh László) értékek is visszatérnek, mint a család és a nemzet. Az elmúlt harminc évben fény derült egy ellentétes irányú történelmi mozgásra: miközben mi megszabadultunk tőle, a nyugati értelmiség „visszanyugatosította a marxizmust”, és míg odaát mindent eltörölnének, ami tradicionális, addig nekünk az elmúlt tizenkét évben sikerült „megőrizve megújulni”. Ha ezt a forradalmi-konzervatív lendületet megőrizzük, akkor mindent megtettünk azért, hogy elérkezzék egy valódi „korszakváltás, melynek eszméi új kultúrát, új értékrendet fakasztanak” (Brandenstein Béla). Amíg ilyen könyvek születnek, jó esélyekkel is rendelkezünk hozzá.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Ady Endre összes versei. szöv. gond. Láng József–Schweitzer Pál (5. jav. kiad.) Osiris, Bp. 2020.

Békés Márton: Fordul a szél. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019.

báró Brandenstein Béla: Nietzsche és Petőfi. Szent István-Társulat, Bp. 1942.

Kovrig Béla: Korfordulón – Eszmék forrongása, új formák keresése az emberi együttélés mai válságában. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp. 1940.

Németh László: Magyarság és Európa [1935] = Uő: Sorskérdések. szöv. gond. Grezsa Ferenc, Magvető–Szépirodalmi, Bp. 1989.

Schmidt Mária: Korfordulón. Esszék. szerk. Baczoni Dorottya, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2022.

A szöveg a szerző által „Ki nyeri meg a 21. századot? – Megjegyzések Schmidt Mária Korszakhatáron című új könyvéről”címmel a Magyar Nemzet 2022. július 16-i számának 11. oldalán közölt írás bővített és szerkesztett változata.

Forrás: latoszogblog.hu

Szerző: Békés Márton