A kosár üres.
A megtisztulás esélye
Kertész Imre még 1995-ben állította össze a Világvég-történetek anyagát a Helikon Kiadó felkérésére, a könyv azonban nem jelent meg. Az ebbe a munkába tervezett kisregény és novellák később napvilágot láttak az író egyéb köteteiben, ám a szerző eredeti elképzeléseit tükröző kiadvány mindmáig váratott magára.
A könyv A nyomkereső című kisregénnyel kezdődik, amely távolról sem indiántörténet (mint azt a címe egyesek számára sugallhatja), sokkal inkább magánnyomozás krónikája: elbeszélője – a negyvenes éveiben járó, csak küldöttként vagy megbízottként említett, egyébiránt névtelen férfi – felkeresi múltjának helyszíneit, ahol annak idején embertelen borzalmak zajlottak. Az enigmatikus, nyomasztó történetben keverednek a konkrétumok és a látomások, egymásba vegyül a valóság és a mítosz. Az utalásokból azonban egyértelmű, hogy a főszereplő Buchenwaldba és Zeitzba látogatott el, mert a második világháború idején e két település koncentrációs táborában raboskodott.
Az általa végzett vizsgálat lényegében nem a múltat faggatja, sokkal inkább a nyelvet: azt szeretné kideríteni, hogyan lehet a történteket megfogalmazni, kifejezni, ám a főszereplőnek végül be kell látnia: kudarcot vallott, mert bizonyos dolgokat nem lehet néven nevezni. „Ami akkor kimondhatatlan volt, ma is az, de ma már talán jobban tudjuk, hogy miért kimondhatatlan” – erősíti meg az előszóban Kertész Imre.
Az 1967-ben íródott Világpolgár és zarándok című novella Káin és Ábel Ószövetségből ismert történetét meséli újra, más megközelítéssel. Arra kíván rávilágítani, mennyire kiszolgáltatott a jó, milyen könnyen diadalmaskodhat a bűn, valamint arra, hogy aki vállalja a sorsát, az alkuba bocsátkozhat a saját törvényeinek logikája által fogva tartott Úrral.
Az 1989–90-ben keletkezett Budapest, Bécs, Budapest irodalmi igénnyel megfogalmazott napló: az egykori osztrák császárvárosban szerzett élményeit rögzíti benne a szerző. Egy bécsi rendezvényről szólva felidézi egyik beszélgetőtársa véleményét, miszerint az irodalom csak a diktatúrákban fontos tényező, ám az önkényuralmak megszűntével annak szerepe is leértékelődik. Kertész Imre ezzel szemben úgy látja:
„az a társadalom, amelyben az irodalom nem fontos, nem lehet normális társadalom. Az irodalom ugyanis fontos. Mi több: az élet egyetlen értelme. […] Föltéve, hogy vitális cselekvésként művelik.”
Az 1991-es Jegyzőkönyv egy szintén Bécsbe tervezett, ám meghiúsult út során szerzett, keserű tapasztalatok rögzítése. A magyar vámos ugyanis lefoglalta azt a négyezer schillinget, amelyet Kertész jogszerűen tartott magánál, ám elmulasztott hozzá kiviteli engedélyt kérni. Mi több, a hatóság embere az író útlevelét is elkobozza, és leszállíttatja a Bécsbe tartó vonatról. A szégyen és megaláztatás leírása olyan eleven, hogy az olvasó torka elszorul – lám, ilyen az, amikor az ember teljes mértékben ki van szolgáltatva a hatalomnak.
A kötetet záró Az angol lobogó szintén 1991-ben keletkezett, és Kertész önmagára eszmélésének, íróvá válásának története az újságírói robottól Wagner A valkűr című operájának, valamint Thomas Mann Wälsung-vér című novellájának rá gyakorolt hatásán át egy ’56-os emlék felidézéséig, amikor is egy száguldó (feltehetően menekülő diplomatákat szállító) dzsip motorháztetejére feszítve megpillantotta az Egyesült Királyság zászlaját…
Noha a Világvég-történetek – az Ugyanazt élni és írni című előszón kívül – nem tartalmaz publikálatlan kisregényt vagy novellát, két okból is érdemes az elolvasásra. Az egyik: eredeti, tehát a későbbi átdolgozásoktól mentes formájukban közli a máshonnan már ismerős írásokat. A másik: e kompozíció lehetőséget kínál az olvasónak, hogy átlássa: a Kertész-életműben hogyan épülnek egymásra a szerző egyes benyomásai, személyes élményei.
Amint arra Hafner Zoltán szerkesztő az utószóban rámutat:
„Újraolvasva e kötet darabjait, végül egy sorsát visszanyert szellem beszámolóját kaphatjuk arról, hogy a szembenézés és önvizsgálat miként vezethet megtisztuláshoz, vagy legalábbis annak esélyéhez.”
