Rendszerkritikus alkotásokkal jelentkező dokumentumfilmesből sokoldalú televíziós szakember, televíziós szakemberből irodalmi és történelmi ihletésű tévéfilmek készítője. A Kamerapárbaj című könyv alapján így foglalható össze a Balázs Béla-díjas, Sára–Csoóri-életműdíjjal kitüntetett Vitézy László pályája. A magyarnemzet.hu írása.
Medgyessy Éva könyvéből kiderül: a főszereplő édesapja, idősebb Vitézy László sikeres üzletember volt, elegáns papír- és írószer-kereskedést vitt, amelyet az államosításkor elvettek tőle. Mivel a rendszer osztályidegennek minősítette a családját – amiből az is következett, hogy gyermekei nem tanulhattak tovább –, László nevű fia műanyagfröccsöntőnek állt.
Hogy aztán a filmgyárba került, az leginkább furcsa egyezésnek volt köszönhető: édesapjának volt egy Daubner István nevű ismerőse, ugyanakkor a filmgyárban is dolgozott ugyanilyen nevű gyártásvezető. Ezért nemegyszer előfordult, hogy a gyártásvezetőnek szánt üzenetekkel az apai ismerőst hívták fel a filmgyárból. És miután a Daubnerek végre találkoztak, idősebb Vitézy László félrevonta ismerősét: tudna-e segíteni abban, hogy a fiát felvegyék abba a gyárba – mondjuk, világosítónak?
Így esett, hogy az ifjabb László a gyakorlatban sajátíthatta el a filmkészítés szakmai fortélyait – előbb világosítóként, majd operatőrként. És amikor bevonult, hogy letöltse két és fél éves sorkatonai szolgálatát, megismerkedett egy rákosligeti fiatalemberrel, aki hasonló problémával küzdött, mint ő. A fiú nem volt más, mint Ragályi Elemér, aki később a magyar operatőri iskola egyik nagy alakjává vált.
Ragályi adta tovább Vitézynek a fülest, amelyet rokonától, Major Tamástól, a Nemzeti Színház nagy hatalmú igazgatójától kapott: aki osztályidegenként szeretne bejutni a főiskolára, annak előtte párttaggá kell válnia. Vitézy a sorkatonaság ideje alatt csatlakozott a Magyar Szocialista Munkáspárthoz (amelynek egyébként 1988 októberéig volt tagja). „Annak, amit el akart érni – a diplomás státus –, ára volt. […] A párttagság. Úgy döntött tehát, hogyha a hatvanas évek Magyarországán ez az útja annak, hogy filmrendező lehessen, ő ezt az utat fogja végigjárni”, hangzik Medgyessy Éva indoklása.
Vitézyt így 1969-ben fel is vették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 73-ban diplomázott. Saját maga által legjobbnak tekintett dokumentumfilmjét, a többértelmű című Leleplezést 1979-ben forgatta. Ebben egy Dombóváron megtörtént, tragikomikus esetet tár a nézők elé: a Láng Vasgyár dolgozói saját pénzükből megbíztak egy amatőr szobrászt, Csikós Nagy Mártont, hogy készítsen szobrot az üzemnek. A fából faragott – tagbaszakadt munkásembert ábrázoló – alkotást fel is állították, csakhogy a hatalom észlelte, hogy mindez a hivatalos szervek tudta nélkül, azok megkerülésével történt, ezért intézkedett, hogy a Láng kapjon újabb szobrot.
Ez az alkotás immár állami pénzből készült, az állami szervek által felkért szobrász munkája volt, és a szocialista realizmus eltéveszthetetlen stílusjegyeit viselte magán. Csakhogy a leleplezése után kiderült: az eredeti sokkal jobban tetszik a munkásoknak, mint a kéretlenül kapott második, a „cserepéldány”.
A sikeres dokumentumfilmet 1982-ben még nagyobb sikerű dokumentarista játékfilm követte: a Vörös föld az erőszakos iparosításnak, közelebbről a bauxitbányászatnak áldozatul eső Iharkút történetét dolgozza fel. Zárójelenetében két szovjet tank is feltűnik, miáltal ebben az esetben is többértelművé válik a cím (aligha véletlen, hogy a film egyes változataiból a cenzorok később eltávolították a lánctalpasokat bemutató képsort).
A bátor alkotásért az 1983-as filmszemlén Vitézy átvehette a rendezői nagydíjat, majd a televíziózás felé fordult. Még a hetvenes évek végén, a Pécsi Körzeti Stúdióban kezdte ezt a munkát, aztán a zuglói kábeltévé vezetője lett, majd a Magyar Televízióban dolgozott különféle pozíciókban: volt forgatókönyvíró, rendező, operatőr, riporter, később producer is.
A rendszerváltást követő években olyan műsorok kötődtek a nevéhez, mint például az Átmenet (később Háló), a Betlen Jánossal forgatott Jani házhoz megy, a Théma vagy épp az Aktuális. Amikor 2002 augusztusában kézhez vette felmondólevelét, a Magyar Televízió legnagyobb beszállítói közé tartozott.
Ezek után kezdődött pályafutásának harmadik, mindmáig tartó szakasza, amikor televíziós játékfilmeket készít. Már a 2008-as A Hortobágy legendája című filmetűdben feldolgozta Móricz Zsigmond Komor ló című novelláját, ám ezt követően további négy filmet forgatott az író művei nyomán – Égi madár (2011), Pillangó (2012), A galamb papné (2013), Házasságtörés (2019) –, a 2015-ös A fekete bojtár pedig nem más, mint a Móricz-féle Barbárok és Sinka István önéletírásának egybedolgozása.
„Móricz gondolatvilága nagyon közel áll hozzám, hasonló az enyémhez. […] Őt tartom az egyik legnagyobb magyar írónak, aki a magyar lélek legjobb ismerője” – indokolta tárgyválasztását egy interjúban. És hogy a megtörtént esetek iránti érdeklődése sem hagyott alább, azt két filmje is igazolja: A színésznő (2018) a hatvanas évek egyik legnagyobb hazai sztárját, Bara Margitot tönkretevő botrányra kínál lehetséges választ.
Az énekesnő (2022) olyan történetet elevenít fel, amely az ötvenes években vert fel nagy port: Szűcs Sándor focista és Kovács Erzsi táncdalénekesnő tragédiájáról van szó.
Aki tehát kézbe veszi a Kamerapárbaj című könyvet, nemcsak öntörvényű és többszöri megújulásra képes filmes portréját ismerheti meg, de a rendszerváltás előtti filmkészítés folyamatába, valamint az azt követő televíziós műsorgyártás belső viszonyaiba is bepillantást nyerhet.
Forrás: magyarnemzet.hu
Szerző: Ragályi Huba