Tisza István eszmei, politikai arca

Tisza István személyéről és életművéről a legutóbbi időkig a „haladó kortársak és utókor” kliséi élnek a köztudatban. Jellemző, hogy bár már elég sokan tudják, hogy ellenezte a háborút, közkeletű panel az, amely Tisza Istvánt mégis a háborús fanatizmussal azonosítja. Személye az ú.n. progresszív szemlélet számára még ma is mintegy a „feudális” Magyarország megtestesítője, holott aligha volt nála végiggondoltabban klasszikus liberális (szabadelvű) politikus. Tisza István a valóságban a szélsőséges, a radikális eszmék, a mindent ígérgető illúziós politikusok és értelmiségiek ellenfele volt – de mindig jogállami keretek közt és szenvedéllyel áthatott szellemi eszközökkel. Szenvedélyesen szerette hazáját, a történelmi Magyarországot, amelyért minden célszerű lépésre – tehát a folyamatos reálpolitikára („megalkuvás”) is hajlandó volt. Egész életműve a veszélyeztetettség tudatában alakult, s az egykori kedvező dualista magyar nemzeti pozíció fenntartását szolgálta. Hívő keresztyénként a személyesen is vállalt szociális gondolat is áthatotta. Kevés nálánál őszintébb híve volt az önkormányzatiságnak.