Diagnózis és javaslat (Gondolatok Schmidt Mária: Korszakhatáron c. művéről)

„A hetvenes évek végén, egyetemi tanulmányaimat befejezve, ösztöndíjat kaptam Bécsben. Ottani diáktársaim meghívtak egy feminista összejövetelre. A gyűlés témája az volt, hogy miért nem mernek a lányok megszólalni a szemináriumokon. Miért – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. A fiúk miatt – jött a magyarázat. Nem értem – mondtam. Nekünk Magyarországon nincsenek ilyen gondjaink. Elképedtek és többet nem hívtak.”

Húsz évvel ezelőtt, a Terror Háza Múzeum megnyitásakor és az azt követő években elképesztő harc folyt a poszt-kommunista hálózattal a Múzeum megőrzése érdekében. Persze nem csak velük – hanem bal-liberális cinkostársaikkal is. Utóbbiakról még lesz szó, mivel néhányan szerepelnek közülük a jelen írás tárgyát képező kötetben. Kevesen emlékeznek ma már arra, hogy ez nem volt tréfadolog: nyolc egymást követő pénzügyi vizsgálat zajlott, eredmény nélkül. Pedig a korabeli városi hírek szerint az egyik szabaddemokrata képviselő már nagyban fente a fogát arra a jelenetre, hogy Schmidt Máriát kamerák kereszttüzében, bilincsbe verve vitesse el. Volt olyan könyvvizsgáló cég, amely kegyvesztetté vált, mivel a koncepciózus megrendelés ellenére sem talált terhelő adatokat. Arra is kevesen emlékeznek, hogy micsoda hisztériát csapott a társutas értelmiség a pengefal miatt s hogy a szocialisták a „Megbékélés Házává” kívánták átnevezni az intézményt.

Mindeközben a Terror Háza Múzeum világhírűvé vált, díjakat nyert és az első két évben a belépésre váró látogatók sora a Csengery utcába kanyarodva kígyózott. Aligha kétséges, hogy az első polgári kormány egyik legnagyobb eredménye és maradandó vívmánya a Terror Háza Múzeum lett. Ahogyan a százezres tömeget vonzó megnyitó Orbán Viktor fogalmazott: a Múzeum falai közé zártuk a múltat.

Ezektől az időktől kezdve Schmidt Mária közismertté vált. Nemcsak a Múzeum programjai, időszaki kiállításai és a társintézmények rendezvényei miatt, hanem a közéletet mély történelmi jártassággal felvértezett értelmező, elbeszélő tudósként. A Múzeum megnyitása óta eltelt időszakban kilenc könyve jelent meg. Volt amelyik hagyományos, levéltári kutatásokon alapuló kismonográfia (A titkosszolgálatok kulisszái mögött). Voltak történelmi gondolatkísérletek, esszék (Egyazon mércével – a visszaperelt történelem; Politikailag inkorrekt – esszék diktatúráról és demokráciáról), és volt egy kiadvány, amely a nagyszabású első világháborús kiállítás és évforduló összegzésének, és száz után új értelmezési keretnek tekinthető (Új világ született 1918-1923). A rendszerváltozás jubileumi kötete az „Országból hazát”, amely talán az egyik legfontosabb alkotása a szerzőnek. A többi négy kötetet (Nyelv és szabadság; Nyugaton a helyzet változóban; Veszélyzónában) Schmidt inkább közéleti, mint történelmi kérdéseknek szentelte. A „Korszakhatáron” című munka is ezek folytatásának tekinthető.

Schmidt Mária jelen könyve így tulajdonképpen az elmúlt időszakban megjelent hosszabb-rövidebb írásainak gyűjteménye. Azt gondolhatnánk, hogy a XXI. század második évtizedének elején a könyv már felesleges luxus – mi sem állhat távolabb a valóságtól. A könyv azon kívül, hogy még mindig jelentős rajongótáborral bír (hála Istennek), presztízst hordoz, s az összegzés, számvetés elvégzésére is kitűnő. Ebből a szempontból a „Korszakhatáron” kifejezetten riasztó alkotás. Egyben tárja elénk azt, hogy lassan magunk mögött hagyunk egy nagy történetet, s bizony, valljuk be, a kilátások elég ködösek. Riasztó munka a könyv, mert lesújtó, de pontos látleletet ad a mi poszt-nyugati civilizációnk politikai, erkölcsi, anyagi (!) és filozófiai állapotáról. Hát probléma, az van itt – mondhatnánk. Csakhogy nem jön házhoz Wolf, a problémamegoldó. Vagy ha fel is bukkan egy-egy magányos politikus képében, a politikailag korrekt kórus lehurrogja. Hol az üvöltő dervisek, hol pedig az írástudók és a farizeusok.

Utóbbiakról külön kis „bestiáriumot” találhatunk a kötet végén. Talán a legizgalmasabb része ez a könyvnek. Nem is kívánom előre lelőni a poént: közéletünk rossz ízének kikeverőiből egy szép kollekciót olvashatunk. Ez a kifejezetten magyar része a könyve, a többi inkább globálisan vizsgálja a jelenvaló világ folyamatait – hogy el tudjuk benne helyezni magunkat. Ez, valljuk be, nem mindig könnyű a magyar embernek. A könyv tehát az immár állatorvosi lóként fungáló egykori Nyugat, a jelenleg poszt-keresztény kultúra viviszekciójára vállalkozik. Sajnos-szerencsére sikerrel. Sajnos, mert rossz azzal így összegezve szembesülni, amivel nem nagyon akarózik: tudniillik, hogy zsákutcába lavíroztak minket. A könyvben többször is megjelenik Francis Fukuyama, a liberális világrend egyik főprófétája, aki tévedésbe ejtett sokakat. A történelem ugyanis nemcsak hogy köszöni szépen, és jól van (nem ért véget) de immár dörömböl is az ajtón. Pax Americana, egypólusú világ? – teszi föl Schmidt a kérdést a könyv elején. Vége van a Wilson-doktrína évszázadának, amikor a demokratizálást szállították házhoz, kéretlenül is. Irakot és Afganisztánt „demokráciává akarták terrorizálni”, írja Schmidt Mária. Azt hiszem, talán ez volt a legnagyobb nyugati (amerikai) félreértések egyike az ezredforduló után. Az iszlám világban ugyanis az a fajta „demokrácia”, pláne annak liberális válfaja nem létezik. A 2003-as iraki megszállás után különböző protestáns egyházak lelkipásztorai indultak térítő útjukra Irakba. A megszálló amerikai erők állították le ezt az egyébként sikeresen induló kísérletet. Pedig az ókori Kelet óta tudjuk: két ország összecsapásakor az isteneik, a géniuszaik is összecsapnak, s a vesztes géniusz elveszti országát, a vesztes ország pedig géniuszát. Ilyen jellegű cserére azonban nem került sor, így Irak maradt az, ami. Az iszlám világ pedig továbbra is feltörhetetlen, immár globális hálózatként fonja körbe bolygónkat.

Az iszlám világ mellett Kína a következő nagy kérdés. Schmidt Mária Kínáról szóló pillanatfelvételében nagyon fontos megállapításokat tesz: „Kínában az utolsó negyven évben meghúszorozódott az életszínvonal. Létrejött a világ legnépesebb, több, mint négyszázmilliós középosztálya. A kínai középosztály már most nagyobb, mint az USA teljes lakossága. A kínai meritokrácia lehetővé teszi a lentről felfelé áramló mobilitást, amit az USA Ivy colleg-ekre szűkítő elitképzése mára szinte teljesen ellehetetlenített.” Ha már a marxizmus annyira divatos Nyugaton, miért nem érti senki: Kínában a mennyiség átcsapott minőségbe? Kínából nemhogy Magyarország, de Franciaország vagy Spanyolország is kis ország. „A kínai birodalom újjászületett.” – állapítja meg Schmidt. Itt talán érdemes egy pillanatra megállnunk. Schmidt megállapítja azt is, hogy Kína maga mögött hagyta a kommunizmus gazdasági részét, mivel a fogyasztást állítja a központba. Csakhogy talán itt nincs eléggé hangsúlyozva: a poszt-nyugati világ is a fogyasztást állítja a központba, mellé azonban ideológiaként csak az LMBTQ+++ jár. Ezzel szemben Kínában a fogyasztás mellé a nacionalizmust adják útravalónak, persze Mao elnök képével és hellyel-közzel vörös kötésbe bugyolálva.

Mindeközben Nyugaton – olvashatjuk a könyv egyik későbbi fejezetében – a „marxizmus úgy szekuláris, hogy közben saját magából csinál vallást”.  Még egy kicsit később egy nagyon ütős totalitarizmus definíciót kapunk: „Totalitarianizmus az, amikor nem keresheted az igazságot, nem tehetsz fel kérdéseket.” Vajon mennyire van ettől a mi poszt-nyugati világunk? Mert néha az az ember érzése, hogy hajsználnyira – ahogyan arra Schmidt is utal, egykori disszidenseket idézve. Mi sem mutatja jobban, mint a más világban felnőtt humoristák ma értetlenül állnak a humort lassan bűnnek nyilvánító, komoran exaltált „woke” csoportokkal szemben. Mivel a „megfosztás az alapoktól” (a könyv egyik részének címe!) megtörtént, a világban már nem teljesen értik, hogy kivel állnak szemben. Idézem: „a Nyugat szoftpolitikájának vonzereje erősen megfakult. […] Már nem úgy tekint ránk Ázsia, India vagy a Közel-Kelet, mint áhított és utánzandó célpontra, hanem mint egyfajta régészeti leletre.” Emlékezzünk rá, a hajdani Velencei Köztársaság a XVIII. században még görcsösen ragaszkodott a nagyság látszatához. Úgy hírlett: abban az évszázadban az okulni vágyó ifjak a diplomácia boszorkánykonyhájába akarnak bekukkantani, amikor az európai Grand Tour végén Velencébe is betértek. Pedig valójában csak bulizni mentek egy vénülő madámhoz… És ma már ennél is rosszabb a helyzet. Nemcsak arról van szó, hogy turisztikai témapark lesz Európából. „Mert egy olyan civilizáció képét mutatjuk fel számukra, amelyik képtelenné vált saját értékeinek vállalására, önbizalom-hiányos és ezért jövője igencsak bizonytalan.” – folytatja Schmidt.

Érdekes része a könyvnek a „Kelet-Közép-Európa emancipációja” című írás. Sajnos csak annyit tudhatunk meg belőle, hogy a Nyugat politikusai, csak iskolázandó, kioktatandó, utasítható figurákat látnak bennünk. Nos ez, többé-kevésbé sajnos igaz. De mi lesz az emancipációval? Az ukrajnai katlancsaták tüzében jelenleg éppen elégni látszik Visegrád szelleme, s a balti országok elitjeinek ki tudja hova bekötött részei éppen egy nagyobb tűz gyújtását provokálják: a nukleáris holocaustét.

De, hogy a könyv egyik írásának mottójávál zárjuk a recenziót: „A rossz elleni küzdelemben Istené a végső győzelem.” (Szent II. János Pál)

(Schmidt Mária: Korszakhatáron, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2022. Budapest)

Forrás: huszarvagasblog.hu

Szerző: Máthé Áron