Mi, magyarok, nem szorulunk kioktatásra – Schmidt Mária új könyvéről

Miért hanyatlik a Nyugat és mik Kína tervei? Hogyan provokálja Amerika Oroszországot és miért üresedtek ki a brüsszeli megmondóemberek üzenetei? Ezeket a kérdéseket boncolgatja Schmidt Mária nagyhatású könyve. A mandiner.hu könyvrecenziója.

Talán Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója eddigi egyik legmeghatározóbb könyve jelent most meg Korszakhatáron címmel. A kötet a szerző válogatott írásait tartalmazza az utóbbi évekből, ám nem érződik rajta a válogatások átka, vagyis az ugrálás, össze nem függés, ehelyett az olvasó koherens, olvasmányos, szinte monografikus jellegű szöveget kap a kezébe. Ezt a könyvet (is) olvasva világossá válik, hogy

Schmidt Mária a jelenleg élő legnagyobb magyar történész.

Vitatják, mert izgalmas, idézik, mert megkerülhetetlen, támadják, mert fontos, s gyalázzák, mert nem találnak rajta fogást. A Korszakhatáron is bizonyítja, hogy Schmidt képes – David Armitage történészt parafrazeálva – távcsővel szemlélni nagyító helyett, egyszerre elemezni és összefoglalni, részletezni és szintetizálni, a múlt és a jelen mellett a jövőbe is tekinteni, magyar és európai viszonylatban egyaránt. A szerző olyan életbevágó kérdéseket vizsgál, mint a nyugat identitásválsága, Kína szerepe, az orosz-ukrán konfliktus, a genderkampány vagy a migráció.

A szeretet követei című írásában így foglalja össze a szerző ezt a konfliktusmezőt: „A 21. század elejére Európa nyugati fele egy olyan posztkeresztény, posztnemzeti, posztnemi, poszttörténelmi korszakba lépett, amely ugyanúgy az identitások újraértelmezésére tesz kísérletet, mint száz évvel korábban a kommunizmus. A kommunista ideológia is új identitást, új típusú szovjet embert ígért, magát az egyetlen, igaz hit letéteményeseként tüntette fel. Hivatkozási alapja a történelmi szükségszerűség volt”. (104.)

Schmidt azonban a történelmi szükségszerűségről A meztelen király című – a kötet talán legerősebb, korábban még meg nem jelent – részében kíméletlen ítéletet mond:

„Fukuyama semmit nem értett meg abból, ami 1989–91-ben történt.

Nem jutott el a tudatáig, hogy a hidegháborút a csehek, magyarok, lengyelek, németek, oroszok, ukránok stb. nyerték meg. Azok a nemzetek, amelyek megszabadították magukat a kommunizmustól. Az antikommunizmus és a nacionalizmus, vagyis a nemzeti eszme nyerte meg a hidegháborút, amikor legyőzte a szovjet gyarmattartó birodalmat, és helyreállította a nemzetállamokat. Vagyis a nemzet győzött az osztály felett. Az istenhit az ateizmus felett. A magántulajdon a szocialista állami tulajdon felett.” (119.)

Talán a fenti nemzetekre is igaz, amit Schmidt a magyar nép egyfajta állásfoglalásaként rögzít (s ki kételkedne benne a negyedik kétharmad után, hogy igaza van?): „Nincs szükségünk arra, hogy ezúttal nyugati megmondóemberek diktátumainak megfelelően alakítsuk a jelenünket és a jövőnket. Visszásnak és ellenszenvesnek tekintjük minden olyan törekvésüket, amely arra irányul, hogy kioktassanak bennünket arról, kikkel és hogyan kell élnünk. Különösen visszás az, ahogy a zömükben balos, nemritkán egykori és mai kommunisták veszik maguknak a bátorságot, hogy diktatúrának hazudják a magyar demokráciát. Mi, akik alaposan kitapasztaltuk a diktatúra mibenlétét, pontosan meg tudjuk különböztetni, mi a különbség demokrácia és diktatúra között.” (371.)

A mai német néplélek mélységeit feltárva a szerző arra jut, hogy a nyugatnémetek egyik meghaladhatatlan dilemmája, hogy voltaképpen szurkoltak a keletnémeteknek és a kommunizmus sikerének, s végül csak kelletlenül nyelték le az ossik bukását. „A nyugat-európai politikai elit tele van marxistákkal, egykori maoistákkal, trockistákkal, akik soha nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy a szocialista oldalra emigráljanak, és a gyakorlatban is megtapasztalják a megvalósult jövőt, ahogy ahhoz sem, hogy szembenézzenek a kommunizmus bűnös természetével, és társutas magatartásukért bocsánatot kérjenek. Számukra mindig csak az volt fontos, hogy legyen egy vonzó utópia a tarsolyukban, amiben hihetnek, vagy azt mímelhetik, hogy hisznek benne.

Ennek update-elt változata az európai bürokratikus unió, a tervezett Európai Egyesült Államok.” (213.)

Mi, magyarok – és más környékbeli népek – viszont nem érezzük úgy, hogy bármi bepótolni valónk lenne kommunista kísérletek terén. „Nem kér belőle Lengyelország, Magyarország, Oroszország, […] a Közel-Kelet, Latin-Amerika nagy része és újabban Afganisztán sem. Ez utóbbi húsz év bombázás és egy rakás pénz ellenére sem. Ezek az országok sok mindenben különböznek egymástól, de az közös bennük, hogy az egyneműsített világból nem kérnek. Ragaszkodnak a hitükhöz, a nemzetükhöz, a honfitársaik iránt érzett szolidaritáshoz.” (121.) Természetesen Oroszország sem marad megjegyzések nélkül. Mint Schmidt könyvbemutatóján is tisztázta, „Oroszországban is vannak gondok, a lakosság 10 százaléka muszlim, a Kaukázusban pedig ők alkotják a többséget, keleten ott van Kína, ami lehet, hogy a jövőben már Szibéria bekebelezésével sem fog megelégedni.” Eközben „Amerika olyan szinten alázza meg Oroszországot, hogy nem hagy más lehetőséget az oroszoknak, minthogy felsorakozzanak Vlagyimir Putyin államfő mellett. Érthetetlen ez az egész.”

A nyugat elveszíti meghatározó jellegét, értelmiségiei és elemzői nem értik a világot, esetenként nem is akarják érteni. Ott „a 21. század első negyedére elural(kodott) a szellemi igénytelenség és az intellektuális restség. Megmondóik, akik benépesítik akadémiai intézeteiket, egyetemeiket, kutatóhelyeiket és a médiát, beérik a 20. században rongyosra használt, unalomig ismételt közhelyekkel, a politikailag korrekt kánon rigorózus betartásával és betartatásával. Nincs mit csodálkoznunk tehát azon, hogy a rájuk támaszkodó politikai szereplők is csak üres közhelyeket pufogtatnak.” S azon sem kell csodálkoznunk – tehetnénk hozzá – hogy Magyarországot sem értik. „Ők is, ahogy Fukuyama és a hozzá hasonlóan szellemileg rest és intellektuálisan punnyadt többi szakértő, például Timothy Garton Ash, Paul Krugman, Anne Applebaum, Jan-Werner Müller, Michael Ignatieff és a főáramú nyugati sajtó megannyi szakértője meg sem kísérli megérteni régiónk folyamatait, megelégszik annyival, hogy mutatja nekünk a helyes utat.” (122. és 127.) (Remek példája volt ennek Anne Applebaum új könyve, melyet itt elemeztük).

Ide kívánkoznak tehát Schmidt sorai: „Államiságunk 1100 éves, sorsunkat harminc évvel ezelőtt újra a saját kezünkbe vettük, és mi akarjuk megszabni, milyen értékek mentén akarunk élni.

Nem szorulunk rá a kioktatásra”. (371.)

S ahogyan a szerző, mi is Szent II. János Pál pápa üzenetét érezzük aktuálisnak: „A rossz elleni küzdelemben mindig Istené a végső győzelem.”

(Schmidt Mária: Korszakhatáron. Esszék. Bp., KKETTKA, 2022. 446 oldal.)

Forrás: mandiner.hu

Szerző: Veszprémy László Bernát