Jaj a kétszer gyáváknak!

A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár címet kapta egy érdekes, kemény hangú, de könnyen olvasható kötet, amely a KKETTK Alapítvány zsebkönyvsorozatában jelent meg. Röviden szólva korunk valóságáról és a mi belső valóságunkról szól. A szerzővel, Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, miniszteri biztossal beszélgettünk a kultúra, a haza, a kötődés kérdéseiről. A popkultúrát és az LMBTQ-mesekönyveket sem hagytuk ki. A demokrata.hu írása.

– Művében idézi Kossuth Lajost, aki azt mondta, legyen hű a nemzet önmagához. Ha belegondolunk, végső soron ez volt Orbán Viktor tusványosi beszédének is a lényege. Mit tud tenni e hűség megerősítésében a kultúra? Nevel? Meggyőz? Meglényegít?

– Kossuthtól a kedvenc idézetem valahogy így hangzik: mi nemcsak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni. A nemzeti anyanyelvi kultúra ennek a szabadságnak a fundamentuma. Csak szabadnak lenni nem jelent semmit, mindentől eloldva lebegni a nagy büdös semmiben nem szabadság, hanem tenyészet. A saját életünket élni, ez az, amit a tágabb értelemben vett kultúra biztosíthat. Kossuth kortársa, az idén kétszáz éve született Petőfi Sándor még tudta, hogy a világszabadsághoz a nemzeti szabadságon keresztül vezet az út. És kész volt feláldozni az életét a magyar szabadságért. Barátja, Arany János kicsivel később figyelmeztetett Kozmopolita költészet című remekében a „világszabadság” árnyoldalaiból fakadó felelősségünkre is. Idézem: „Zúgó ár az, mindent elmos, / Rombol és termékenyit: / De kis fajban, amely ép e / Rombolásnak útban áll: / Költő az legyen, mi népe, – / Mert kivágyni: kész halál.” Vagyis százötven éves vitája ez a magyar kultúrának. Személy szerint vallom Arannyal együtt, hogy „légy, ha birsz, te »világ-költő!« / Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott…”

– Csehország hűtlen lett, nemcsak a visegrádiakhoz, de önmagához is. Inkább az összeurópai értékeket választotta, saját értékei helyett. Erről is volt szó a Tusványoson. A csehek végleg kiszakadnak a térség politikai, de ami a fő, kulturális közegéből is?

– Nem pontosan értem az „összeurópai értékek” szintagmáját. Van egy pár ezer év alatt formálódott európai kultúránk, görög–római–zsidó–keresztény gyökérzet­tel, amiben például a tolerancia fogalma alatt nem a helyeslést, hanem az eltűrést értették. Vagy amiben a vitakultúra alatt nem az egyszólamúságot, hanem az érvek-ellenérvek ütköztetését gyakorolták. Ennek az európai kultúrának a lényegét érti félre az, aki az emberi jogokhoz nem társít felelősségvállalást, vagy azok, akik éppen kiüresítik a tudomány és az universitas eszméjét a társadalmi nemek elsőbbségét hirdetve a safe space-ekben. Lehet azt mondani, hogy a férfiaknak is joguk van szülni, de amíg méhük nincs hozzá, addig ez abszurdum. Úgyhogy azt nem tudom, a csehek mit választottak, azt tudom, hogy mi mi mellett köteleződtünk el. Az előző kérdéshez visszacsatolva mondom, egy világpolgár legföljebb azt tudja, hogy honnan jött. A honpolgár azt is tudja, hogy miért van ott, ahol. A világpolgár a jelenben él, a honpolgár a történelemben.

– A kötet egyik legérdekesebb fejezetében a populáris kultúrát helyezi a fókuszba. Merthogy ezen keresztül építi le a globalizmus a nemzeti kultúrákat, a nemzeti értékeket. Ellen lehet állni ennek a folyamatnak?

– Vannak kétségeim, de ha meg sem próbáljuk, akkor biztosan elvesztjük a csatát. Ugyanakkor látok biztató jeleket is. Például a most nagy közönséget megmozdító fiatal előadók koncertjein nem a számítógép szolgáltatja a zenei alapot, hanem nagyon tehetséges fiatal zenészek muzsikálnak. A közönségük meg ezt látja, tudat alatt megerősítést kap arról, hogy a zenét zenészek hozzák létre, kell hozzá hangszeres tudás, satöbbi. És aki ma magyar nyelvterületen, mondjuk, gitározni akar tanulni, az bizonyos szint fölött eljut a felismerésig, miszerint Tátrai Tibusz világszám, az egyik legnagyobb élő gitáros. Akitől viszont legfeljebb egy kézfogásnyira van. Ezen dolgozunk most, hogy a legjobbak, legtehetségesebbek Tibuszéktól tanulhassanak minden szinten. Tőlük viszont olyan zenei kultúrát tanulhatnak, aminek nagy a közös halmaza a kodályi–bartóki örökséggel. Továbbá más politikussal ellentétben én azt sem nehezményezem, amikor ezek a fiatal előadók beszólnak a hatalomnak. Mikor lázadnának, ha nem most?! De ahhoz, hogy komolyan lehessen venni őket, saját gondolatot és saját véleményt kell tudniuk alkotni. A balliberális panelek visszaböfögése, az O1G nem gondolat, hanem üres és tartalmatlan pótcselekvés, ami pont a gondolattalanságot hivatott eltakarni. Különbség van a dadaizmus és a dadogás között.

– Nagyon fontos gondolatot fejt ki ott is, amikor azt írja, hogy csak az az alkotó támogatható, aki elfogadja a magyar Alaptörvény értékkészletét. A túloldalon ezt diktatúrának bélyegzik…

– Én meg jogállamiságnak. Az Alaptörvény a hatályos magyar jogszabályi környezet alapja és kerete, ráadásul szervesen tartalmazza az európai értékeket konszenzuálisan összegző Alapjogi Chartát is. Egyszerre magyar és európai. Ami tehát az Alaptörvény értékhorizontján belül van, az támogatható és támogatandó. Ami azon kívül esik, tőlem legyen, hiszen vélemény- és gondolatszabadságban élünk Magyarországon, csak jogszerűen alkotmányellenes tevékenységre vagy kulturális produktumokra nem ítélhetünk meg közpénzt.

– Azt írja egy helyütt: mintha irodalom, óriási marketinggel. Csak a belterjességet nem tette hozzá. Miért olyan kevés ma a nemzetben gondolkodó fiatal író?

– Sejtésem szerint azért, mert nem értik a nemzet fogalmát. Olyan korban nőttek fel, ahol a nemzet közösségét lecserélték különböző áldozati csoportokra. Az áldozatiság kultúrája sajnos beszűkült tudatállapotot eredményez, egydimenziós és didaktikus kultúrharcot. És mivel mindenki áldozat, mindenkinek lehetnek érzékenységei, sérelmei, ezért ez az indulásból vesztesek világa is. Nem is akarnak nyertesek lenni, mert az áldozati szerep morálisan mindent igazol, nem kell megküzdeni az igazunkért. Másfelől éppen ezzel nyírják ki az európai kultúrát, mert ha nincsenek kételyek, kérdések, viták során kicsiszolt válaszok, csak kinyilatkoztatások tömkelegét kapjuk, akkor értelmes emberi szabadság, tehát közösség sincs. Szekták feszülnek egymásnak, az őrület létjogosultságot nyert. Hátborzongató, amikor azt sugallják nekik, hogy mondják utánuk: mi mindannyian egyéniségek vagyunk. És kórusban mondják is.

– Könyv, kultúra, Libri. És a lefóliázott, érzékenyítő mesekönyvek. Ez lesz az új harc a Nemzeti Színház, az SZFE, az Opera után? És érik egy felhergelt csata a Zeneakadémia körül is…

– Egy miniszter azért miniszter, hogy akarata, belátása, tudása szerint jobbá tegye az összmagyar életet. Ha ehhez változtatni akar, márpedig változtatnia kell, ha komolyan veszi a kormányzati munkát, akkor óhatatlanul konfliktusok keletkeznek. Ez a dolgok természetéből fakad. Mint ahogyan az is konfliktusforrás, ha az Alaptörvény értékhorizontján kívül eső dolgokat akarnak lenyomni a torkunkon. A könyvemben hozok egy példát, amely szerint az ezredforduló előtt liberális szociológusok arról értekeztek, hogy a szüleink generációjából a nők többsége soha nem élt át orgazmust. Lehet, hogy így volt, mindenesetre a szexuális kultúra megváltoztatásának nem úgy fogtunk neki, hogy elkészítettük kisgyerekeknek a Káma-szútra-képeskönyvet, az óvodában sem a pozíciók variációit mutogatták a pedagógusok. Ugyanis az egyedfejlődésük azon szintjén nem kell szexuális szokásokkal terhelni őket. Lehet erre azt mondani, hogy csak a másság elfogadására akarják nevelni az apróságokat, de ez is álságos érv, mert ahol én homoszexuális emberpárt látok, ott a gyerekem két egymást szerető embert lát. Majd csak akkor kezd buzizni, ha én erre nevelem. Szóval a gyerekeknek ez természetes. Ha valakit „érzékenyíteni” kell, azok pont nem a gyermekek, hanem a szüleik és nevelőik, vagyis a felnőttek. Ez a gyermekvédelmi törvény mögöttese. Hagyják békén a gyermekeinket! Gyakorló apaként messzemenően egyetértek ezzel.

– Alakul a gondolatrendőrség idehaza is? Afféle önkéntes rendőrség már működik, vagyis a hazai liberális média azonnal megbélyegez bárkit, aki mást merészel mondani, mint amit a brüsszeli fősodor előír mindannyiunk számára európaiság címén… Ön szerint ez a rendőrség egyenesen szembemegy a kultúrával?

– A Ceaușescu-diktatúrában születtem és nőttem fel. Számomra nagyon fontos a gondolat-, vélemény- és szólásszabadság. Még akkor is védem ezeket a jogokat, ha éppen engem gyaláznak. A gondolatrendőrség a diktatúra eszköze, és az emberiség még nem látott olyan diktatúrát, ahol ne lett volna önkényes emberhalál. A balliberális mainstream még csak a verbális lincselésnél és az egzisztenciális ellehetetlenítésnél tart. Egy lépésre vannak a lámpavasra akasztástól vagy a lágerektől. És a XX. század tapasztalatai alapján a baloldal ezt a lépést nem fél megtenni.

– Még a konzervatív, nemzethű oldalon is előfordul, hogy egyes közéleti szereplők simítgatni igyekeznek a multikulturalizmus ráncait. Végül is mekkora az a szakadék, ami itt az eszme és gyakorlat között tátong?

– A multikulturalizmus ideológiája egyszerre próbálja megoldani az LMBTQ-jogokat és importál nagy tömegben homofób migránsokat. A kettő együtt, egy időben és ugyanazon a helyen nem fog menni. Tulajdonképpen összegyúrták a XX. század két vérgőzös eszmeáramlatát, faji alapú osztályharcot hirdettek. Ez magyarázhatatlan és védhetetlen.

– A kötet vissza-visszatérő gondolata az a háború, amit a progresszív erők hirdettek meg, és már vívnak is nagy lendülettel a keresztény, fehér, heteroszexuális férfi, ergo Európa ellen. Biztos, hogy ez a mérnökileg tervezett világátalakítás rövidesen elbukik?

– A szivárványszínre festett fasiszta kommunizmus bukásra van ítélve. Kár, hogy erre rámegy Bécstől arrafelé a nyugati kultúra és civilizáció.

– Beszél a kétszer gyávákról. És az ő megalkuvásaikról, folyton táguló komfortzónájukról… Csökken a gyávák száma, vagy növekszik?

– Van az a mondás, miszerint az élet él és élni akar. Valamilyen élet lesz ötven és száz év múlva is Magyarországon, a Kárpát-medencében, Európában. Csak az a kérdés, hogy mi éljük-e a saját életünket, vagy kiszorítanak mások, hogy az ő életüket éljék a mi őseink földjén. Ez rajtunk múlik. Amennyiben van olyan, hogy kultúrharc, akkor annak ez a tétje. Ha meg tudjuk védeni magunkat, akkor a gyermekeink magyarként és európaiként nőnek fel. Ha elbukunk, akkor nem magyar és nem európai életet hagyunk nekik örökül. Számomra egyértelmű a választás. Szeretem a magyar és az európai kultúrát. Nem azért, mert jobb vagy rosszabb volna bármelyik más kultúránál, hanem azért, mert a miénk. És sokan vagyunk így ezzel.

Forrás: demokrata.hu
Szerző: Sinkovics Ferenc