Fekete Rajmund Kennedy-könyve új határokat jelöl ki

John Fitzgerald Kennedy (1917. május 29. – 1963. november 22.), angolszász területen gyakran csak JFK, 1961-től 1963-as meggyilkolásáig az Egyesült Államok 35. elnöke; ő volt a valaha legfiatalabb, aki választás nyomán töltötte be az elnöki posztot – és talán az ő személyét övezi a mai napig a legtöbb titok és talány, róla és családjáról számtalan monográfia és önéletrajzi kötet látott napvilágot. Éppen ezért is rendkívül bátor küldetés és nemes kezdeményezés Fekete Rajmund részéről ehhez a monumentális életműhöz hozzányúlni és kibontani a rövid újságírói tevékenység után az USA Képviselőházában 1947 és 1953 között Boston munkáskörzetét képviselő, ezt követően a Szenátusba beválasztott, majd elnöki ciklusát megelőzően 1953-tól 1960-ig Massachusetts szenátoraként szolgált Kennedy étoszának egy újabb szeletét.

A kötet – alaposan és érdekesen megírt tudományos munka számtalan újszerű gondolattal – egy modern fellépésű és kommunikációjú politikust mutat be: Kennedy kampánystratégiája ma is hatással van a világ politikai kampányaira, itt gondolva az élő televíziós nyilatkozatok, beszédek, sajtótájékoztatók jelentette újszerűségre. A szerző szerint

JFK modernsége tehát részben abban állt, hogy a politikusi-szakmai karrier egyengetésével párhuzamosan – és azt segítő, tudatos módon – „felépítették” a médiában is.

A demokrata párti politikus a nyugati világ erőskezű vezetőjeként – akkor még unortodoxnak tűnő módon – igyekezett beengedni a sajtót családi és magánszférájába (ezzel emberközeliséget is sugározva). Így ismerhetjük meg – Fekete Rajmund izgalmas és érdekfeszítő korrajzában – az ír katolikus családi háttérrel a jómódú protestáns amerikaiak Bostonját és benne a nagyhatalmú klánt – a néhai elnök anyját, Rose Fitzgerald Kennedyt aki mégis mindent megtett, hogy a gyermekeibe amerikai értékeket neveljen („Boston a nemzetet létrehozó értékeknek és szellemnek volt a táptalaja” – írja a szerző). A kalandos életutat bejárt pater familias, Joe Kennedy befektető, politikus, akinek vagyonáról a könyv szerint nincsenek pontos információk (Mark White történész szerint azonban a ’20-as évekre az ország legvagyonosabb emberei között tartották számon).

Betekintést enged a szerző a kiváltságos, „könnyű, jómódú” életbe, ahol a neveltetés és a pénz idővel „olyan falat emelt” a család köré, amely az ifjú Kennedyt hosszú távon meghatározóan is elzárhatta volna a valóságtól – Fekete Rajmund izgalmas munkája azt a fejlődést mutatja be, hogy végül nem ez történt és ez milyen okokra vezethető vissza.

A kötet egyik fontos törekvése – sikerrel – hogy a média útján teremtett Kennedy-képet összevesse a valós közéleti személyiséggel és teljesítménnyel, és így megrajzolja „politikai képét”. A kötet szerzője szerint: a családi háttere, vagyona, ekként is birtokolt kapcsolatai még nem tették volna önmagában alkalmassá a komoly politikusi, államférfiúi karrierre, a későbbi elnökségre, ehhez egyéni adottságai is kellettek.

A kezdeti nehézségek ellenére, Kennedy később pl. Trumant, Stevensont, illetve Eleanor Rooseveltet és más bírálóit is maga mellé állította, és már a demokrata hátország fontos embereinek támogatását élvezte, a pártján belül azonban még ekkor is voltak olyan jelzések, amelyek szerint JFK fiatalabb volta – és katolikus vallása! – miatt nem lehet alkalmas elnök – és már el is jutottunk az 1960-as választási kampányhoz, amikor is megtudhatjuk, hogy a konzervatív republikánus vezetés nem javasolta Nixonnak, hogy vitába szálljon a nála fiatalabb, frissebb megjelenésű elnökaspiránssal, hiszen ezzel egyenrangú félnek ismerte volna el őt.

Majd elérkezünk a híres 1960. szeptember 26-i tévévitához a CBS chicagói stúdiójában, szemünk előtt a sokszor inkább a moderátor felé néző Nixon izzadtan gyöngyöző homloka, nyakánál lötyögő inge, lógó öltönye, sovány és döbbent arca, vele szemben a frissnek és kipihentnek, energikusnak ható ellenfele: Kennedy.

Fekete szerint igazi tudásszomj, megismerni akarás hajtotta elnökként is, ez Kennedy alapvető vonásai közé tartozott; a nagyfokú tudásvágy, elnökként is kíváncsi, nyitott karakter, az új ismeretek és impulzusok szerzésére irányuló erős vágyakozás. És hogy milyen a Kennedy-karakter? A szerző leírása alapján bátor, a morált alapul vevő, jólelkű, nemes, ugyanakkor esendő, hibákat is elkövető, közel sem tökéletes személyiség, akit erényei és hibái egyszerre tették őt köznapivá és rendkívüli politikusi tehetséggé.

A kötet kiegyensúlyozott hangvételéhez szorosan kapcsolódik Kennedy (számos) magánéleti gyöngeségeinek (pl. szerelmi kalandok) a bemutatása, amelyek viszont nála végig alázattal, szorgalommal, „talentummal” (Máté 25:14-30) párosultak, amivel Kennedy hitelesen testesíthette meg a sokak által vágyott amerikai álmot. Ezeken a botrányokon átsegíthette az elnököt hitelessége: Kennedy elnöksége megőrizte azt a politikai képet, amelyet a hosszú évek gondos munkájának köszönhetően épített fel magáról – sem a nemzetközi, sem a hazai események nem tudták azt megingatni, legfeljebb rövid távon.

A 35. elnök halála jobban megrázta Amerikát, mint bármi más azóta, hogy 1941 decemberében Pearl Harbort, a nemzet hadiflottájának Hawaii-szigeteken lévő legfőbb támaszpontját megtámadták a japánok. Olyan esemény történt Dallasban, amelyre ahogy mondani szokás úgy emlékeznek az emberek az USA-ban és szerte a világon, hogy arra is emlékeznek, hol voltak a megrázó hír hallatán.

Kennedy elnök a fiatalosságával, energikusságával reményt, hitet és elhivatottságot adott az országnak, és tragikus távozása az amerikai nép kollektív tudatának gyászeseményévé vált, Erőszakos halála mártíriumának egyik legfontosabb tényezője, és hozzájárult ahhoz is, hogy az emberek nagyra értékelik Kennedy elnökségét és a történelemben betöltött szerepe, személyisége, politikusi szerepe a régi meghatározó elődök, a nagy egyéniségek korát idézte, halála ezen eszmény zárása, a politika csúcsán megjelent amerikai álom (vége).

Kennedy szerint nem kell elfogadnunk ezt a nézetet, ugyanis az ember okozta problémákat ember is tudja csak megoldani; annyit teszünk érte, amennyit akarunk, az emberi sors egyetlen problémája sincs kívül az emberen, és az ember cselekedni tudásán. E gondolatát kiegészítve: a békével kapcsolatban azt is jól tudhatjuk, hogy annak ellentéte nemcsak a háború, hanem az egocentrizmus is, annak megannyi pusztító formájában – mint például a tébolyodott internacionalizmus, a szélsőséges állapotokat előidézni képes anarchizmus, a libertinizmus (szabadosság) vagy épp a felforgató rasszizmus, az etnocentrizmus bármely káros változata. Kennedynek abban igaza van, hogy a civilizált világnak meg kell tudnia oldani a saját problémáit, hiszen – ahogy fogalmaz – az ember értelme, szelleme gyakran megoldotta már a megoldhatatlannak tűnő dolgokat – és ma is hihetjük, hogy ezt újra megteszi. Ehhez persze a nemzetközi politikában több állam megegyező akarata szükséges, de a realitások fényében nem a békésebb állapotokban érdekelt államok fölött álló, egységesen elhatározott döntésként, hanem tartalmilag egymással megegyező több akaratként.

Mint ismeretes, Kennedy elnök munkaügyi és szociális programja az „új határvidék” (angolul New Frontier) nevet kapta, amellyel arra kívánt utalni, hogy a társadalmi problémák megoldása a Vadnyugat nehéz és kalandos meghódításához mérhető elszánást követel meg a szövetségi kormányzat részéről. A program középpontjába a gazdasági fejlődés felgyorsítását, a környezetvédelem és a leszakadt régiók – az amerikai vidék – fejlesztésének ügyét és a foglalkoztatást ösztönző adóreformot állította. Kennedy törvényeket tudott elfogadtatni az adóhitel-beruházásokra, az alkalmazottak átképzésére, a lakásépítésre és a bérminimumra vonatkozóan, de végül nem került sor a munkanélküli segély kiterjesztésére.

A külpolitika és a külgazdaság ügyét praktikusan összekapcsolva, az 1962-ben elfogadott kereskedelemfejlesztési törvénnyel vámkedvezményeket biztosítottak az európai országok számára. A jövedelemadó csökkentésére vonatkozó elnöki javaslatot már csak Kennedy halála után, 1964 februárjában fogadta el a Kongresszus.

Kennedy felismerte, hogy a szociális-etnikai felzárkóztatás kulcsa az edukáció és a gazdasági növekedés – és bár az oktatásügy szövetségi támogatására irányuló javaslatát elvetették a törvényhozásban, az amerikai gazdaság 1960 és 1964 között csaknem 25 százalékkal tudott növekedni. A Kennedy-kormányzat már középtávon elérte azt is, hogy bizonyos területeken, a szaktudással és műveltséggel rendelkező feketék lehetőségei jelentősen bősültek, és a fekete kisebbség oktatási helyzete javulni tudott.

A 2010 utáni magyar kormányok munka- és szociálpolitikai intézkedései több tekintetben is jól megfeleltethetők a Kennedy-program főbb elemeinek. Sokan úgy látják, hogy amit az amerikai elnök a feketék érdekében tett, azt kísérelték meg az Orbán-kabinetek a magyarországi cigány felzárkóztatási céljából. Orbán is felismerte, hogy adókedvezményekkel, szakképzéssel és a vállalkozásoknak biztosított forrásokkal lehet hatékonyan támogatni a hátrányos helyzetű rétegeket. És bár a jelenkori magyar helyzet a diszkrimáció tekintetében lényegesen kedvezőbb, mint az a ’60-as évek Amerikájában volt, még tenni kell azért, hogy a cigány fiatalokban is sikerüljön megtalálni azt a plusz munkaerő-tartalékot, amely Magyarország gazdasági sikereinek fenntartásához szükséges.

A magyarokhoz lélekben is közel álló elnök így fogalmazott 1960-ban, a forradalom kitörésének negyedik évfordulóján kiadott nyilatkozatában. –„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.” Jóllehet lehetett szerepe abban, hogy az ENSZ napirendjéről levették a „magyar ügyet”, Kennedy szavai máig súlyosan igazak: „Magyarország nem érzelmi vagy politikai alapon követeli a függetlenséget és a szabadságot. Ez a követelés mélyen gyökerezik történelmében, kultúrájában, törvényeiben.”

Szavai számosan ma is kedvesen csengenek a magyaroknak számos közpolitikai kérdésben. 1963. június 10-én például emlékezetes beszédet tartott a washingtoni American University metodista egyetemen. A másfél évtizede nyugati–keleti vonalon polarizálódó, ellenségeskedő világban, az USA államvezetőjeként a világbékéről és azzal kapcsolatos elvekről, elképzelésekről beszélt – valamint arról, hogy a béke kapcsán „túl gyakran” terjednek el tudatlan nézetek, és túl ritkán észlelik az igazságot e talán legfontosabb, legégetőbb jelentőségű témában.Az amerikai elnök így vetette fel mondandóját: „Hogy milyen békére gondolok? Milyen békét keresünk? Nem egy Pax Americanát, amelyet amerikai hadifegyverek kényszerítenek a világra. Nem a sír békéjére, a rabszolga biztonságára. A valódi békéről beszélek, arról a fajta békéről, amely a földi életet érdemessé teszi élni, amely lehetővé teszi az embereknek és a nemzeteknek, hogy gyarapodjanak, reménykedjenek, és jobb életet alkossanak meg gyermekeik számára – békét nem csupán az amerikaiaknak, hanem békét minden férfinak és nőnek, békét nem pusztán a mi időnkben, hanem békét minden időszakban.” Egy olyan világ képe rajzolódik ki előttünk az egykori amerikai elnök mondataiból, ahol – kétségkívül – gazdasági erő, konjunktúra is szükséges, és ahol ez adott, ott béke, biztonság, társadalmi gyarapodás is van.

Maga Kennedy elnök, bár máig sokan bírálják hivatali időszakát, a 20. század egyik meghatározó és történelemformáló politikai személyisége, egyben a legfiatalabb választás útján pozíciójába került amerikai elnök. Az egyetlen római katolikus George Washington hivatali utódjainak sorában, aki több jelentős elnöki kísérletével kétségkívül sértett számos szembekerülő érdeket, a maffiától a CIA eltervezett átszervezésén át egészen a saját dollár kibocsátásig. Történelmi öröksége, politikusi vonzereje az amerikai polgári jogok kiteljesedése, illetve a egy újabb világégés megakadályozása kapcsán nehezen vitatható.

A televízió, amely megörökítette Kennedyt, szintén erősítette Fekete Rajmund szerint ezt az állandó vonzerőt: a közvélemény hitt az elnök őszinteségében, és ez megmaradt halála után is. A kötet egyik legérzelmesebb momentuma, amikor a merényletet követően Earl Warren főbíró írja a mártír elnök özvegyének, Jackie-nek: „Isten akarata az, hogy mi, akik túléltük, ezt a sorscsapást arra használjuk, hogy halhatatlanná tegyük az előrelátását és az emberségét”, és így folytatta: „Ez az emlékmű legyen a nemzetünk jövőjéről elképzelt eszméjének beteljesítése”.

Fekete Rajmund: Az amerikai álom (vége) – John F. Kennedy

Forrás: Origo

Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán